Keletiember

Amilyen az én hétfőm és keddem volt, na az mindennek nevezhető, csak dolgosnak nem. Alig vártam, hogy Norbi elmenjen a gyárba, kiraktam a ne zavarjanak táblát, fejemre húztam a takarót, és ki sem mozdultam egész délelőtt. Délben, mikor már kezdtem éhes lenni megfürödtem, ittam egy kis vizet és nagy nagy szeretettel gondoltam a reggelire, meg az eljövendő vacsorára. Aztán jógáztam, mert ahhoz legalább üres gyomor kell. És folytattam a semmittevést estig. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer mikor észrevettem, hogy egy idős pár napozik (csak arcra) a medence mellett az egyik nyugágyon, azonnal lesiettem én is. Hátha tudnak valamit, amit én nem. De nem tudtak. Még becsületből ott ültem 10 percet, de lobogtatta a szél a hajamat rendesen.

Az utolsó estén elmentünk még egy utolsó sétára a parton,

majd Norbi elvitt vacsorázni egy kis helyi étterembe. Az este több szempontból is furán sikerült. Először is a Monastirben tett rövid városnéző körünkből kiderült, hogy szebb város, mint bármelyik másik hely, ahol eddig jártunk Tunéziában. Nem is értettük, hogy eddig miért nem nézhettük meg. A másik, hogy az étteremben a pincér nagyon fura figura volt. Annyira örült neki, amikor egy-egy fogást elénk rakott, hogy hangosan nevetett magán, cuppogott és majd elájult a saját nagyságától. Még soha nem láttam ilyen elégedett pincért. 
Ezen az estén határoztuk el, hogy vissza kell még ide térnünk a gyerekekkel is a nyáron. Sok munka van még abban a gyárban. 

Vasárnapra városnézést terveztünk. A sofőr (Naurdine) alig győzte kitalálni, hogy mivel kedveskedjen nekünk. Többféle programot állított össze. Mivel még délután fotózkodni akartunk a parton, a rengeteg javaslatból csak egyet választottunk ki, az Amfiteátrumot El Jem-ben. 

Az utunk olajfák végeláthatatlan ültetvényei között vezetett. Mindenhol csak olajfák. A sövény, ami egy-egy telket elválaszt, az kaktusz. Pontosan az a kaktusz, ami otthon van a kertemben, csak ezek felfelé nőnek. Az enyém meg a talajon szétterülve. Valószínűleg az a téli 25 fok különbség lehet az oka.

Kiderült, hogy a virágzás után keletkező kis piros gubacs az a gyümölcse. És az ehető. El is határoztam, hogy majd otthon az enyémet meg is eszem.
A csodával határos módon még egyszer szóba került ez a kaktusz téma, amikor is kiderült, hogy egyszer volt Naurdin-nak egy ügyfele, aki nagy lelkesedésében leszakajtott egyet, majd egyből bele is harapott. Már senki nem tudta megállítani. A programot nem tudták folytatni, ugyanis mentek a balesetire. A gyümölcsöt ugyanis kívülről pici, nem látható tüskék borítják, amit előbb le kell róla hámozni, vagy a napon leszárítani és letörölgetni. Ha azzal együtt eszed meg,... Képzeld el az üveggyapotot a kezeden… Most a szádban…

Amúgy zárójelben megjegyzem, hogy én is megettem volna otthon simán, mint ez a történetbeli hülye szőke. De ezt nem vertem nagy dobra.

Tehát van ez a Kolosszeum Tunézia kellős közepén. Sok mindenre számítottunk, de arra nem, hogy életünk első kolosszeumát itt találjuk majd meg. Naudine nagyon büszke rá. Alapvetően is egy büszke hazafi, de erre aztán a legbüszkébb. A kolosszeum körül limlom árusok, ahogy kell, antik csecsebecsék, tányérdarabkák, műanyag hűtőmágnesek, fröccsöntött tevék, minden ami csak kell a turistának. Pedig annyira szezonon kívül vagyunk, hogy ennél már csak egy cunami után 2 nappal lehetne jobban.

Mégis ott vannak és vadásznak. El is kapott minket egy megnyerő mosolyú arab férfiú. Kettőt se tudtunk szólni, már rajtunk is volt a kendő, elnevezett minket Arafatnak és Fatimának, fényképezkedés, öröm, honnan jöttünk, pár magyar mondat erős akcentussal, már le is voltunk véve a lábunkról. Aztán jöhet az üzlet. „ha ezt meg ezt megveszed, a kendők ajándékok. Adj, amennyit akarsz, az amerikaiaknak 100-ért adom, de ti magyarok vagytok, rokonok, adj, amennyit jónak látsz. „

Csak sodródtunk az árral, az ember gondolkodni sem tud a szóáradatban. Végül „féláron” megvettünk egy kasmirkendőt, meg egy fabábut.

A Colosseum tényleg jókora építmény. Szinte nem tudom elhinni, hogy 2000 éve itt áll, és még mindig ilyen állapotban van. Régen még tudtak építkezni. Körbesétáltunk ahol a nemesek sétáltak, aztán ott is, ahol a pórnép nézte a cirkuszt és ette a kenyeret, meg lementünk az alagsorba is, ahol a rabszolgákat és a vadállatokat tartották. Nem tudom ez máshol is így szokás volt-e, de itt a padló alól egy csigás emelvényen emelték fel a porondra az éppen aktuális küzdőfelet. Hogy még nagyobb legyen a meglepetés és még nagyobb az öröm a nézőtéren.
Azt, hogy mi erről az egészről a véleményem, és hogy éreztem ott magam, ahol ezek tényleg megtörténtek (nem csak könyvben, tévében, hanem ott, azokon a köveken, amiken álltam), azt kiskorú olvasóim miatt nem részletezem. Legyen elég annyi, hogy nem kifejezetten tettem magamévá az élményt.

Találtunk egy igazi vadállatot is, aki biztosan az egyik cirkuszi oroszlán reinkarnációja. J

Nemrég megfogadtam, hogy nem szalasztom el az életem lehetőségeit. Ha jön, és érzem, hogy ezt most nekem dobták, akkor elkapom. Eddig mindig azzal áltattam magam, hogy majd lesz még jobb is, majd lesznek kedvezőbbek a körülmények, majd összeszedem a bátorságom, és akkor… De kiderült, hogy soha nem lesznek kedvezőbbek a körülmények, mert azok az aktuális körülmények pontosan nekem lettek létrehozva. 

Száz szónak is egy a vége, amikor megláttam a tevéket, már tudtam, hogy én bizony fel fogok ülni. Nem sivatag, nincs is rajtam a Fatima kendőm, de kétségkívül teve hátán ülök.

És láthatóan Norbira is terápiás jelleggel volt a pillanat varázsa.

A kimerítő teveszelídítés után beültünk egy helyi kávéházba. Itt kávéházba csakis férfiak ülhetnek be. Nők soha. Ezért hát Naurdine nagyon mókásnak találta, hogy engem is beültessen. Iszonyatosan elégedett volt magával, a helyi lakosság megbotránkoztatása különösképpen szórakoztatta. Engem kevésbé. Csak azon fohászkodtam, nehogy véletlenül túl sok narancslét igyak és el kelljen mennem  wc-re.

Utána még betértünk egy „fast food” étterembe. Ugyanaz, mint tegnap. Tulajdonképpen a Subway tunéziai megfelelője. J Csomó féle kenyér, szósz, zöldség, hús, vaslapon megmelegítve. Az árak lényegesen barátibbak, az ízek szerintem ugyanazok. (Bocs, Subway rajongók)

 Ekkor már kora délutánra járt az idő és nem akartunk tovább menni. Terveben volt egy olvasgatós, lazulós, pózolós, fényképezgetés a tengerparton, menni kellett hát.

Naudineból előjött  megint a kisgyermeki énje a keresztanyuval, mert még tett egy kis kitérőt, hogy megmutassa nekünk a másik nagy nevezetességet, az 1500-2000 éves (!) olajfákat. Ez tényleg durva. Még a rómaiak ültették. Ha egy ilyen lenne mondjuk Hong Kongban, üvegfallal vennék körül és egy drótkötélpályán közlekedő sárkány alakú fülkéből lehetne megnézni 15 ezer forintnyi hong kong dollárért.
Itt két szemétkupac között voltak elhelyezkedve, néhány, a szélben szálldogáló intimbetét és világoskék kukászacskó társaságában.
Azért igyekeztem előnyös beállításból fényképezni. Nehogy elvigyenek valami arab kényszermunkatáborba tevehajcsárnak, mert rossz színben tüntetem fel az országot. J

A tengerparti kalandunkkal kapcsolatban elég rossz előérzetem volt. Mondtam Norbinak, hogy könyvet szerintem felesleges vinni… Végülis vihettünk volna, de néhány percen belül csatlakozott volna Müller Péter is a repkedő intimbetétekhez az ezeréves olajfák körül. Ugyanis ahogy elhagytuk a szálloda kertjének végében lévő szélfogókat, a lábunkon alig bírtunk megállni. A szemünk és a szánk tele lett homokkal. De azért nem kell izgulni, meg lehet ezt is szokni. A képeken egészen úgy nézünk ki, mint akik egy kis vacsora előtti sétára kiandalogtak a tengerpartra. J

Elsétáltunk egy jó darabon, mert egy érdekes sportra lettünk figyelmesek néhányszáz méterrel odébb. Sárkányrepülő kinézetű nagy ponyvák jöttek-mentek a víz fölött. Közelebbről észrevettük, hogy egy-egy ember van a kötelek tenger felé eső végén. Még közelebbről az is látszott, hogy az emberek tenger felé eső végén szörfdeszka is van. És így mennek ide-oda a hullámok között a deszkáikon. Aztán ha kedvező a szélirány, meg a hullámirány, akkor magasra felugranak és forognak meg örvendeznek a levegőben. Aztán visszaszállnak a vízre. Ez a legfurább téli sport, amit eddig életemben láttam.
Annyi jutott eszembe róla, hogy nincs az a gyémántgyűrű amiért én ebben a tornádó erősségű szélben vizes nejlonszerkóba öltöznék.

A vacsora svédasztalos volt. Nem dobogtatta meg annyira a szívünket. Ugyan sertéshúst nem esznek, azok nem foglalták a helyet, de a zöldségeik elég ízetlenek. Még szerencse, hogy süteményben jók ;)

Annyira izgatott a kérdés, hogy milyen érzés is lesz végre az a bizonyos 16-17 fok, hogy már a gépen nem bírtam magammal. Láttam, hogy nyílnak a virágok és minden zöld. Az eddigi 3 fel vagy leszállásból mindegyik a szabad levegőn, buszos transzporttal történt. Kivéve természetesen ezt a mostanit, amikor csőben hagytuk el a gépet. Még további majdnem 1 órát kellett várnom mire a csomagok is megérkeztek és végre elhagyhattam a mesterséges környezetet. 

A helyi lakossággal kapcsolatban több meglepetés is ért. Az első, hogy arabok. Norbi szerint ha egy kicsit is tájékozottabb lennék a világ dolgaiban egy aranyhalnál, ezt tudnom kellett volna. Szerintem úgy szép az élet, ha tele van meglepetésekkel. :)
A másik, hogy számomra érthetetlen módon nagykabátba, sapkába, kapucniba beöltözködve járkáltak az utcán, mint valami fagyos télben. később kiderült, hogy a 15 fok itt valóban hidegnek számít. Az átlagos téli hőmérséklet 15 és 22 között van. Tehát ha lépést akarnak tartani a téli divatirányzatokkal, pont ez az időjárás, amikor megtehetik. 

Tunis, 12 óra 15 perc, 15 fok, napsütés, a hajam olyan, mint új korában. 

Egy nagyon kedves sofőr várt bennünket. Norbi valahogy vonzza a jó sofőröket. Minden kérdésre tudott válaszolni. Legyen az gazdasági, politikai, vallási vagy társadalmi jellegű. Egész másképp néz az ember egy népre idegenként, mint egy ilyen ismertető után. 

Ahogy beültem hátra a kocsiba és néztem ki az ablakon egyre elemibb erővel vette át az uralmat bennem a tavasz. Akármilyen álmos is voltam, éreztem szétáradni magamban a tavasz erejét, az újjászületést, a lendületet. Teljesen a hatása alá kerültem az érzésnek. 

A másik érzést ami eltöltött, csak egy anya ismerheti. A gyerekek nélkül utazás érzése.
Egyszerre észreveszed, hogy vannak más emberek is az utcán. Nekik vannak érzéseik. Sárga virágok nőnek a barázdákban, úsznak a bárányfelhők az égen. Rácsodálkozol a világra, és belemerülsz. Megáll az idő. Annyira régen ki vagy már éhezve a világra, hogy nem győzöd magadba fogadni. Ilyenkor 2 óra csend felér 20 óra alvással. Ilyenkor minden másodperc energiát ad. Felelősség nélkül, súlyok nélkül, a teljes elengedés és befogadás állapotában. Ez minden anyának kellene néha. Hogy aztán legyen életereje a továbbiakhoz. Mert a szeretet önmagában nem elég. Ha elfogy az életerő, a szeretet mozdulatlan lesz és kiszárad. Egy gyereknek pedig nem erre van szüksége.  

Idegenvezetőnk javaslatára tettünk egy rövid kitérőt Hammamet városkába. Azért pont oda, mert szerinte ez a hely a legígéretesebb tengerparti nyaralóhely a környéken. A kormány rengeteg pénzt ruházott be, hogy a néhány szál kóróval borított terméketlen talajon egy üdülőparadicsomot hozzon létre. A talajszintet 1 méter termőfölddel meg kellett növelni, hogy egyáltalán növényvilágot tudjanak létrehozni.

 Egy jacht kikötő mellett parkoltunk le, és beültünk egy kávéra. Fura volt. Az idő tavaszi, a hangulat téli. A legtöbb hely zárva, a növények összegöngyölve, a part kihalt.
Olyan ananászlevet ittam, hogy életemben nem gondoltam létezik ilyen ananászíz egyáltalán. 

Néhány helyi gyerek pecázott kézipecával a hajók között. Olyan volt, mintha belelátnánk a hely magánéletébe. Abba az életébe, amit nem mutat a turistáknak. 

Természetesen kimentünk a tengerhez. Elhagyatott volt, romos és piszkos. De tengerpart. :)

Az út további részében félálomban láttam elsuhanni olajfákat, kaktuszokat, még több olajfát és még több kaktuszt, aztán megérkeztünk Monastir-be. 

A sofőr még egy utolsó kitérőt javasolt. Úgy bánt velünk, mint egy kisgyerek a ritkán látott keresztanyjával: Mindent meg akar mutatni. Csak fogja a kezét és húzza egyik játékától a másikig, egyik búvóhelyétől a másik kis fáig ami alatt játszani szokott, mutogatja a rajzait, óvodai kézimunkáit, verset mond, énekel, hogy minden örömét minél gyorsabban megossza. Mert Keresztanyu 1 óra múlva elmegy, sürget az idő. 

Ahol megálltunk, az egy benzinkút-autószerelő-autómosó műhely volt. A sofőr régi barátaié. Itt is kaptunk kávét, frissen facsart narancslevet, meg egy helyi kenyérfélét. A gyorsétkezés úgy zajlik, hogy van 2-3 kenyérféle. Ez az egyik típus. Kettévágják, tesznek bele felvágottat, zöldséget, aztán a helyszínen forró sütőlapon kicsit megpirítják a külsejét. 
A kenyér tele van édesköménnyel, meg még egy csomó fűszerrel, amit nem ismertem fel. Érdekes íze van.  

A szállodát láttam otthon fényképen, de nem hittem el, hogy tényleg úgy is néz ki. Pedig tényleg... 

Monastir, 16.30 perc, 16 fok, a hajam pontosan ugyan olyan, mint az év másik 364 napján. :)
(ígérem ez volt az utolsó:)

A szobánk teraszáról a kilátás: 

6 óra körül készültünk el a beilleszkedéssel és terveztünk még egy rövid alvást/olvasást az ágyban (hahaha) a vacsora és az esti séta előtt. Még poénkodtunk is, hogy persze, vacsora meg séta... legközelebb a hajnali 2-es ébresztőórát fogjuk hallani. 
Norbi utolsó mondata csak annyi volt: "Légyszives ébressz fel másfél óra múlva." 
Hajnali 2-kor keltünk fel legközelebb... Az ébresztőórára. 

Amikor Norbi hazajött Kínából és elfoglalta az új pozícióját a csodálatos Miskolc még csodálatosabb külvárosában, kapott egy paklit, amelyben benne volt néhány külföldi kiküldetés kártya. Már akkor tisztáztuk, hogy nekem is oszt néhány lapot, és minden olyan országba, ahol nem lőnek, nem rabolnak, nem folyik nyílt drogkereskedelem vagy prostitúció az utcán, oda elvisz magával. 

Néhány héttel ezelőtt felmerült a lehetősége egy gyorsan megszervezendő néhány napos Tunéziának, amiből kis ügyeskedéssel kicsivel több napot lehet fabrikálni. Fel is csillant a szemem és azonnal szervezkedni kezdtem, hogy elmehessek én is.
Azt hiszem említettem már a hosszú távú memóriámat és a kettőnk között lévő nem túl baráti viszonyt. Szóval Tunéziáról egy olyan emlékem volt, hogy szoktak oda menni emberek nyaralni, és valami köze van a helynek Afrikához. Bizonyára megszerezhettem volna ennél mélyrehatóbb ismereteket is akár az általános iskolai földrajz órán, akár a felnőtt életem bármely szakaszában, de ezek szerint az agyam memóraiafeltöltő részének mindig más programja volt. 
Kellemes meglepetésként ért tehát, hogy Tengerparton van, és közel, és valóban egy másik kontinensen. 

Már a készülődés sem volt hagyományos. Az események hirtelen volta következtében elsősorban a gyerekek elhelyezése, ellátásuk megszervezése, az alkalmas nyúlbébiszitter megtalálása került fókuszba. A várható körülmények és időjárás tekintetében nem sok időm maradt informálódni. Az utolsó pillanatban kezdtem el összepakolászni némi ruhát, miegymást.

A 15-18 fokos hőmérséklet elképzelése -3 fokos havazásból nem olyan egyszerű. Október végén még emlékszik az ember, március végén már érzi, de januárban olyan mintha soha nem is létezett volna. Rendesen elő kellett venni minden képzelőerőmet, hogy milyen hőérzet is az a 16-17 fok. Mit visel az ember olyankor, mit érez, mit szagol. Hosszas beleképzelés után arra jutottam, hogy erre a hőfokra nincsenek ruháim. Nem hogy összeillő darabok, de semmilyen nincsen. Fogalmam sincs hogyan szoktam ezt áthidalni tavasszal és ősszel . Végül nagy nehezen egy nyári-téli kavalkádot hoztam össze térdcsizmával, rövid ujjú blúzzal, sídzsekivel és kínai papucscipővel. Nem valami üzletemberfeleséghez illő kollekció... :)

A repülőnk 6 óra körül indult reggel, ami azt jelentette, hogy 2-kor fel kellett kelni. Régebben nem voltam a korán kelés nagymestere. Ha tudtam, hogy szerdán 5-kor kell kelnem, már hétfőtől nem tudtam aludni. Szerencsére azóta megtanultam néhány technikát amivel kezelem a koránkelés fóbiámat, így különösképpen nem izgatott a gondolat.
A 2 órási kelésből aztán 1.45 lett, ami (ezúton üzenem az illetékesnek) végülis azért lett hasznos, mert a biológiai órám pont akkor nyilvánított befejezettnek egy alvási blokkot, és teljesen kipihenten ébredtem.

Tudni kell, hogy minden reggelt kávéval kezdek. Ha álmosan ébredek, a kávé visszahoz az alapszintre, arra a szintre, ahol felismerek embereket, ahol meg tudom különböztetni a kést a kanáltól és egyik gyerekemet a másiktól, a másikat pedig a nyúltól. Ha viszont frissen ébredek, a kávézásom életveszélyt jelent a környezetben élők számára. Egy búgócsiga sebességével rakosgatok dolgokat ide-oda, osztok utasításokat, teszek fel kérdéseket és várok válaszokat számos témában, mely témák az elmúlt 3 évben foglalkoztattak. 

Norbi, aki 15 perccel utánam hagyta el az álom mezejét nem volt annyira a középpontjában. A készülődés közben rázúdított haszontalan információhalmazt még elhallgatta, de mikor a kérdezős részhez értem csak esdeklően rám nézett, és egyből megállapítottam, hogy nem vagyunk még egy hullámhosszon. Így csendben maradtam. 

Andornaktálya, nappali 2 óra 45 perc, 19 fok, 65%-os páratartalom,  a hajam tökéletes. 

A reptérig vezető úton további haszontalan információkkal szórakoztattam magunkat változatlan lelkesedéssel. Egyedül a hosszútávú parkolótól (vagy hogy hívják azt ahol sokáig otthagyhatod a kocsidat és mégse fizeted ki a magyar GDP 1,5 szeresét) vezető majd 1 km-es út hozott ki a sodromból egy kicsit. Mikor már átráncigáltuk a bőröndünket a VIP szektorba vezető úttesten, meg vagy 3 füves pusztaságon, azért megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy ennek biztos van valami más módja is. De akkor már mindegy volt, mert feltűnt a normál parkoló kapuja, ahonnan már csak 200m az A terminál. 

Budapest, Liszt Ferenc 2 , 4 óra 5 perc, -3 fok, havazás, a hajam nem látszik, de higgyétek el, hogy változatlanul tökéletes. 

Másodjára a beszállókártya kézhezvételekor vesztettem el majdnem a nyugalmam, amikor kiderült, hogy nem egymás mellé szól a jegyünk. Ez már nem először történik meg, Kínából visszafelé 12 órán keresztül külön ültünk. 
Most már azért ennyi repülési tapasztalattal a hátam mögött lett egy sejtésem, és finoman megkérdeztem Norbit, hogy a repülőn elfoglalt helyünk megválasztásának vajon nem lenne-e egy másik, jobban kézben tartható módja is annál, minthogy az utolsó pillanatban a gép által kidobott maradék helyeken sínylődünk hol a szárny fölött, hol két vadidegen között, hol a wc mellett. Norbi csak ennyit mondott: "Hát, el akartam sumákolni, de ha már így rájöttél, igen van, sőt vegetáriánus kaját is lehetne kérni, csak nincs időm ezzel bíbelődni.".
Fátylat a múltra!. Szerencsére nekem lesz...

Tehát magányosan, egy 130 kilós, megtermett felső harmaddal rendelkező német nő és egy elcseszett Elvis Presley frizurás répanacis, nemi identitászavarral küszködő kamasz között töltöttem az utazásunk első 2 óráját. Miután átaludtam az egészet, nem nagyon zavartak tovább 5 percnél. Arra, hogy én mennyire zavartam őket már soha nem derül fény. Vagyis csak őszintén remélem, hogy nem látok viszont a youtube-on keringő vicces videókat arról, ahogy egy méretes női mellre hanyatló fejjel tátott szájjal horkolok, miközben a répanacis füves cigit dug az orromba. 
Az egyetlen, amit sajnálok egy kicsit, hogy aki nem veszi fel a stewardessel a szemkontaktust, annak nem jár műanyagzacsis csokis párna. Mire landoltunk, már kezdtem nagyon éhes lenni. 

Frankfurt, reptéri busz, 6 óra 20 perc, 0 fok, a hajam soha nem volt ennyire tökéletes

A frankfurti reptér sajnos megint majdnem teljesen kiesett az emlékeim közül. Mozgójárdára emlékszem, ahol nem lehet állni, mert nem arra való, meg ettünk is valamit, kávé, emeletes repülőgépek, strandpapucsos, mezítlábas emberek, síró kisgyerekek, német nyelvű utasítások, aztán már a gépen is voltunk. 

Szerencsés véletlen folytán a wc melletti szekció elég foghíjas volt, és az ablak mellett ülő utitársunk az első adandó alkalommal megpattant egy magányosabb ülésre, ezért az Alpoktól kezdve végig kiláttam az ablakon.

A következő kép egy történelmi pillanatot örökít meg, amikor életemben először hagyom magam mögött a kontinenst. Egészen különös érzés volt. Mindig is harcoltam a technológia rohamos fejlődése ellen. Harcolok az értelmetlen elektronikai biszbaszok tengerével, a túlságosan kényelmessé tett motorizált világgal, a választási lehetőségek özönével, de ott, abban a pillanatban hálás voltam azért, hogy létezik egy olyan eszköz, amivel ezt megtehetem és ezt láthatom és átélhetem. Hogy részese lehetek ennek a csodának. 
A képen a francia és olasz riviéra látható, háttérben az Alpok havas vonulataival. 

Ez után egy felhős területen repültünk keresztül, nem láttam semmit. Landolás közben odatapasztottam az arcom az ablakhoz és olyan volt, mintha én repülnék keresztül a felhőkön. Megértettem miért nem nyugodott meg az ember, ameddig nem találta ki hogyan szállhat fel a magasba. Tökéletesen értettem a motivációt. 

És akkor megpillantottuk Afrika partjait. Majd elkezdtük a leszállást Tunis-ba. 

Elérkezettnek látom az időd, hogy most már lezárjam a Kínáról szóló fejezetet itt a blogon is, és az életemben is. Egyrészt lassan elfelejtek mindent, amit írni akartam, másrészt folyton itt van előttem félkészen, mint egy elvarratlan szál. 

Tehát ott tartottam, hogy eltelt a veszedelmes éjszaka Hong Kongban és felvirradt remélhetőleg a hazaindulásunk napja. Reggel a leggyakrabban látogatott honlapjaim közé a Hong Kong obszervatórium mellé felkerült a Dél-Kína légitársaság hivatalos honlapja is. Nem nagyon izgattak akkor már minket sem az emeletes villamosok, sem a 12 lábas konténerek, sem a tájfun, csak az, hogy elindul e végre a repülőnk vagy nem. Bizakodásra adott okot, hogy 2 óra késéssel ugyan, de fel volt tüntetve a honlapon a gépünk. Előhúzkodtuk hát a bőröndből a legkevésbé koszos ruhánkat, majd kicsit megkopott lelkesedéssel vettünk újra búcsút mindentől. 

A reptéren gyorsan becsekkoltunk, hogy ha egyszer elindul az a gép, mi biztosan rajta legyünk, aztán elmentünk vásárolni. Imádom az ilyen feladatokat. Adott egységnyi mennyiségű fizetőeszköz egy adott ország adott devizanemében. Ebbe az országba 99%-os valószínűséggel soha az életbe nem fogsz visszajönni, tehát egységnyi idő alatt lehetőleg fillérre pontosan el kell költened. Igazi női munka. Annával annyira elkapott a gépszíj, hogy észre sem vettük a velünk tartózkodó hímneműeket. 

Norbi becsületesen helytállt. Ugyan meg kellett etetnie Fütikével a saját szendvicsén kívül még az Annáét is, aminek később egészségre és lélekre káros következményei lettek, de maradjunk a jól bevált anyuka mondásnál: Jobb ma egy biztos nyugodt óra, mint holnap négy bizonytalan.

Tehát bevásárolva

Visszafelé tartva kiderült, hogy megnyugodhatunk, mert Michelle-nek sikerült szállást foglalnia, meg a repülőjegyünk is sínen van másnapra. Már ha addig nem viszi el a tájfun a repteret. Így most már sokkal derűsebben láttuk a dolgokat, és egy ajándék napnak fogtuk fel az egészet. 

Amíg Norbi a becsekkolást intézte, szereztem egy helyi lapot, címoldalon egy épp megfelelően ijesztőre nagyított radarképpel Usagiról. Számomra érthetetlen miért keresztelik el a természeti katasztrófákat mint egy hobbiállatkát, de ennek biztos valami keleti oka van, amit mi nem érthetünk. 
Gondoltuk ezt a csodás pillanatot meg is örökítjük. Elég sok felvételt kellett készítenem mire elég ijedten nem néztek a harmonikus kompozíció érdekében, de megérte szerintem. 

A helyzet továbbra sem nézett ki kritikusnak semmilyen szempontból, nem tudtuk komolyan venni az egészet. A szállodában mindenki nyugodt volt és tette a dolgát. 

A 22. emeleten kaptunk szobát, ami elég izgalmasnak hangzott. Beszálltunk a liftbe és felfelé vettük az irányt. 

A gyerekeknek sokat beszélek a karmáról, hogy jó tettért jó jár, rossz tettért pedig rossz, függetlenül attól, hogy látta e az ovónéni. Na, az elkövetkező 5 perc leforgása alatt a fentiek a segítségemre siettek, hogy a sok beszéd mellé legyen egy kis demonstráció is. 

Úgy kezdődött, hogy a gyerekek a sok unalmas liftezést mindig azzal tették izgalmasabbá, hogy kiszállás előtt az összes létező gombot megnyomogatták a falon, viccesnek találva, hogy az utánunk következő gyanútlan lifthasználó majd milyen jól szórakozik miközben minden emeleten elindul kifelé, és nagyokat kacag azon, hogy "ja, ez még nem az".
Mikor felértünk a 22. emeletre, és az egész család kiszállt a liftből, Fütike ismét azzal foglalatoskodott, hogy a lehető legtöbb gombot megnyomja, de a rendelkezésre álló idő és a gombok mennyisége nem állt összhangban, úgyhogy még volt hátra egy pár, amikor hirtelen és váratlanul becsukódott előtte az ajtó. 

Ez ismét egy olyan helyzet, amire nem tanítanak az anyaképzőben és az apaképzőben. Nincs ilyen fejezet a Dr. Spockban sem, hogy "Mit tegyél, ha a 22. emeleten bezáródik a gyereked a liftbe, aki előtte random megnyomogatta a gombokat." Sok kérdés átfut ilyenkor az ember agyán:
- vajon tudja e, hogy a 22. emeleten vagyunk?
- vajon feléri e a 22-es gombot?
- vajon kiszáll e a liftből? 
- vajon ha kiszáll a liftből, a 21 emelet közül melyiken? 
- vajon ha valaki talál egy 5 éves gyereket a liftben, mit tesz? 
- vajon ha leér a recepcióra, hogyan tud segítséget kérni? 

Szerencsére Norbi elég erős jellem, kettőnk közül ő viszonylag ritkábban kiabál sírva az idegösszeroppanás szélén, hogy "jajj szegény kicsikém, mi lesz most vele, hogyan találjuk meg, biztos sírva bolyong sötét folyosókon rossz szándékú idegenek között!". Ezért hát inkább ő indult el a másik lifttel minden emeleten megállva a recepcióra, engem pedig megkért, hogy leszek szíves legalább a másik gyerekünk mentális egészségét megóvni, abbahagyni a pániktünetek produkálását és várni itt, hátha előkerül. 

Gondolom nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a gyerek végül előkerült. Egyszercsak láttuk, hogy felér az a bizonyos lift, lassít, majd két hosszú és gyötrelmes másodpercen keresztül nyílik az ajtó, és kilép belőle Fütike. Csak az ölembe ugrott és zokogni kezdett, hogy bocsi anya, bocsi anya, soha többé nem csinálok ilyet. Bevallom nagyon büszke lettem rá két okból is, az egyik, hogy egyből megértette a tanítás lényegét, a másik, hogy hősiesen helyt állt, és csak akkor sírta el magát, mikor már megoldódott a helyzet. 
Szegény Norbi csak jónéhány perc múlva tért vissza, gondolom egész felfelé úton erősen fohászkodva, hogy azt lássa, amit látni akar ha felér. 

A több hullámban érkező idegrendszeri hányadttatásokat felejtendő, jó magyar szokás szerint elhatároztuk, hogy azonnal ennünk kell valamit. Mégpedig jó nagy mennyiségben. Én pedig elindultam hozzávaló beszerző körútra. 
Egy nagyon érdekes boltra akadtam. Nagy területen viszonylag kevés áruféleséget aranyáron felvonultató hely volt, sok európai és amerikai árucikkel. Találtam egy igen érdekes darabot is, ezt muszáj volt megvennem. Leginkább azért, mert nem vittem magammal fényképezőt. 

Annyira örültünk a szerzeményeinknek, mint otthon valami különleges drágakőnek. Nem győztem gyártani a szendvicseket. 
Vacsi után sétára indultunk. Az éjszakai piac nevezetű látványosságot szemeltem ki az utikönyvemből. Norbiban volt azért kétely, hogy a tájfun érkezésére várva, zuhogó esőben és szélben is ott találjuk e az árusokat, de ha egy nő elhatároz valamit... És ráadásul mindenképpen ki akartuk használni ezt a bónusznapot. 

Az utcán továbbra sem tapasztaltunk semmi különöset, egyetlen férfi kiáltott ránk a metróaluljáróban, hogy tájfun van odakint, repkedhetnek a dolgok a szélben, vigyázzunk a gyerekek fejére. 
A sétának azon kívül, hogy használhattuk végre a Disneylandes esernyőket, semmi haszna nem volt. Természetesen nem voltak árusok, csak az tartózkodott az utcán, akinek feltétlenül szükséges volt, az is sietett. Rajtunk kívül mindenféle turisztikai irányultságú helyváltoztatás megszűnt már régen. 

Kicsit csalódottan visszametróztunk a szállodába, és alvás elősegítő pozícióba helyeztük magunkat. Ez mindenkinek segítette az alvását rajtam kívül, mert én akármilyen pozíciót is választottam, mindegyiket kényelmetlenné tette az a bizonyos szó, ami egész nap a levegőben lógott megmagyarázatlanul és érthetetlenül.. Magamhoz vettem hát egy multimédiás eszközt, és rákerestem a neten. 

Amit ott találtam, az pedig a legkevésbé sem volt megnyugtató. Hong Kongban elég gyakoriak a kisebb tájfunok, melyek általában kicsit meglegyintik, majd haladnak tovább a szárazföld belseje felé. Van is erre több pontból álló teendőlista: "Mit tegyél, ha jön a tájfun" címmel. 
Eddig nem is lenne gond. Csakhogy Usagi-ról úgy beszéltek a különböző katasztrófahajhász médiák, hogy évek óta a legerősebb és legpusztítóbb, és hogy évek óta az első, ami valószínűleg telibe kapja Hong Kongot, nem kevés anyagi és személyi áldozatot követelve majd.
Akit esetleg érdekel, ezen a linken elég érzékletes képet kaphat a várakozásokról: 

http://444.hu/2013/09/21/igy-nez-ki-a-vilag-minden-bizonnyal-legnagyobb-vihara/

Azért vasárnap éjszaka, mikorra már én eljutottam addig a pontig, hogy érdeklődni kezdtem, nem volt ilyen borúlátó a helyzet, mert a vihar irányt váltott a tengeren, és percről percre fogyott a valószínűsége, hogy Hong Kong benne lesz a középvonalban. 
Amikor ezekkel a tényekkel szembesültem, először is hálát adtam, hogy csak most jutott eszembe utánanézni, másodszor kerestem egy olyan oldalt, ahol gyakran frissítik az adatokat a tájfun mozgásáról. A hong kongi meteorológiai intézet honlapját találtam meg és azt figyeltem folyamatosan. 

Egész délután poénkodtunk rajta, még az is vicces volt, hogy pont ilyenkor kell a 22. emeleten lennünk, amikor majd elvisz a szél a felétől felfelé mindent.
De akkor, azon az éjszakán, egyedül a sötétben a monitort bámulva már egy cseppet sem volt szórakoztató. 
Csak akkor tudtam elaludni, mikor hajnal felé teljesen biztossá vált, hogy reggel Hong Kongban ébredünk fel, nem egy következő inkarnációban. 

Másnap reggel igazi szomorkás, örökre elválós, hazautazós hangulatba kerültünk. Megfogott ez a Hong Kong. Olyan hely, ami nem törlődik ki az emlékezetből. 

Mindent gyorsan lefényképeztünk, amit még haza akartunk vinni emlékül. A "lopakodó puskás ember" fényreklámot a metróaluljáróban, 

Az Evelyn márkanevű "Hungary water" parfümöt a kirakatban, 

A László Ernő feketeszappan boltot

és az emeletes villamosokat.

Amikor a reptérre érve takarókkal és hideg élelemmel felszerelkezett csoportokat láttunk, akkor még nem gyanakodtunk. Amikor a kijelzők előtt hangosan tanácskozó tömegbe botlottunk, még akkor sem gyanakodtunk. Mikor a kijelzőt szemügyre vettük, és ezt láttuk: 

akkor már valami gyanús lett. És amikor a légitársaságunk bejelentkező kapujánál egy hölgy megerősítette, hogy valóban nem indulnak gépek határozatlan ideig a szélrózsa létező irányainak nagyrészébe, akkor már nem is lehetett volna gyanúsabb. Aztán Norbi megkérdezte, hogy mi az oka. A hölgy pedig szívélyes mosollyal, (sokkal artikuláltabban mint tegnap a tengerparton a géphang) csak ennyit mondott: "Typhoon is coming" (Jön a tájfun)... 

Lehet, hogy a kínaiak nem pánikolós tipusúak. Lehet, hogy a tájfun gyakori jelenség Hong Kongban. Lehet, hogy egy rutinos repkedőnek nem nagy cucc, hogy határozatlan időre minden repülőjáratot törölnek abból a városból amit készül elhagyni. Lehet, hogy van aki szállás nélkül 2 gyerekkel is boldogan mosolyog.
De azért lássuk be, szegény kis ingerszegény magyar a tájfunról csak a késő esti hírekben hall, abból is csak leomlott házak alól menekülő vérző fejű emberek képe marad meg, semmi más. A törölt repülőjárat pedig egyet jelent számunkra a 4. napja a reptér sarkában a földön üldögélő, papírzacskóból zsömlét majszoló koszos körmű kócos kisgyerek látványával.
Ezeknek a képzettársításoknak a felidézése pedig nem nagyon segítette a helyzet elfogulatlan kezelését.

OK, nem mondom azért, hogy nem éreztem egy kis jóleső izgalmat. Nem véletlenül tudott kifejlődni a katasztrófaturizmus nevezetű turisztikai mellékvágány. Van ebben valami ördögien örömteli. 

A székeken vackot építő utazóközönség nyugalma, a személyzet magabiztossága és az élet további zavartalan folytatódni látszása arra engedett következtetni, hogy vagy nem olyan komoly ez az egész, megesik minden héten, vagy a pánikhangulat elkerülése végett a Hong Kongi lakosságnak azt mondta a városvezetés, hogy Táj Fun egy magas beosztású politikai vezető. És elhitték. 
Rövid tanácskozás után az első változatot szavaztuk meg Norbival, és a további teendők átgondolása előtt reggelizni tértünk.
Elsőként Norbi folytatott egy érdekes telefonbeszélgetés Michelle-el. Olyan volt ez a beszélgetés, mint az ikrek csillagjegy szülöttei. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Michelle ugyanis először biztosított bennünket, hogy azonnal intézkedik szállás, és járatmódosítás ügyben, majd belezokogta a telefonba, hogy imádkozni fog értünk. 

Mi visszaindultunk a városba, jobb híján megkérdezni a szállodánkban, hogy van e szabad hely. Közben azt játszottuk, hogy most érkeztünk meg Hong Kongba. Húztuk a bőröndünket, rácsodálkoztunk az emeletes buszokra, a pálmafákra, bosszankodtunk az esős-szeles időjárás ilyen szerencsétlen időzítésén és tervezgettük mi mindent fogunk majd megnézni. 

A Disneylanden okulva töröltük a 3. napra szánt Ocean World programpontot, gondolván, hogy a kis hong kongi gyerekek és a nagymamáik nem fáradtak ki eléggé tegnap. Nem akartuk még egyszer megkockáztatni. A megüresedett helyre beiktattunk egy ismétlést a tengerparton, abból úgysem lesz részünk legalább egy évig. De kezdjük az elején.   

A "Peak"-ről azt írták az utikönyvek, hogy ha csak egyetlen dologra van időd Hong Kongban mindenképpen ez legyen az. Miután ezt elolvastam, és nekünk ráadásul több dologra is volt időnk, nem lett volna pofám kihagyni. Még a gyerekek heves tiltakozása sem tudott megállítani.
Ez egyébként egy kilátó a hegy tetején, ahonnan rálátni egész Hong Kong szigetre, és a szárazföld lakott területére. Izgalmasnak ígérkezett.
Mikor odaértünk egyértelművé vált, hogy azt a bizonyos utikönyvet mások is olvasták, mert a Peak-re vezető drótvasút bejáratánál 100 méteres sor kanyargott. Előző nap már tökélyre fejlesztettük a sorbanállásunkat, ezért érezhetően a legrutinosabb sorbanállók voltunk. Például érkezett egy amerikai apa a kamasz fiával, és a sor elején álló biztonsági őrnek előadta, hogy iszonyatos lábfájástól szenved, muszáj beengednie előre. A biztonsági őr csak annyit mondott jéghideg tekintettel és cérnavékonyra szorított szájjal:  Jó, akkor maga mehet, a fia meg álljon a sor végére. Részéről befejezettnek tekintette a társalgást, utána már az ember mondhatott, ígérhetett bármit, rá sem nézett. Jónéhány percen keresztül próbálkozott, majd mit volt mit tenni, hátraküldte a fiát, ő meg megvárta a sor elején. Bevallom, tetszett ez az igazságosság. Magyarországon nem nagyon van ilyenre példa.

A Peak-en van egy Madame Tussauds múzeum is,  amit egy kínai politikus kinézetű viaszbábú marketingez a sorban állóknak. Én még soha nem láttam ilyet, és 1 méternél közelebb kellett mennem, hogy elhiggyem tényleg nem él. Fütikének meg is kellett fognia hozzá. Még jó, hogy nem volt épp kincsgyűjtő kedvében. 

Végre elértünk a vonathoz, és felvonatozunk a kilátóba. Kétség sem fér hozzá, hogy nagyon szép. Ha 4 együtt érkező ember közül mindegyiket érdekli, biztosan nagyon jól szórakoznak. Nálunk sajnos egy-egy arányban álltak az érdeklődő és nem érdeklődő tagok. Ez beárnyékolta kissé az élményt, bár nehéz volt. Közben az jutott eszembe, hogy Eger mennyire nem használja ki az lehetőségeit. Azt próbálja eladni, ami érték. Nem azt, ami érdekes. Még jó, hogy a turizmusban dolgozom. Sokat tanultam róla.

A délutánt megint a tengerben töltöttük. Anna nagyon szerette volna látni az életmentő fiúkat munkában is, már unta, hogy csak üldögélnek a kukkereikkel a tornyaikban. Addig addig akarta, ameddig az egyik fiú egyszercsak őrületes kolompolásba nem kezdett. Odanéztünk, és egyik kezével kolompolt, másikkal mutatott egy pontra a tengerben mint Plutó, mikor szagot fog. És ekkor elkezdődött a Baywatch jelenet. Rohant be 4 másik életmentő azzal a kis műanyag izével. Nem először csinálhattak ilyet, mert nagyon profinak látszott.

Megállt az élet a parton, mindenki szaladt a táskájához a mobiltelefonjáért, hogy azonnal megoszthassa a kínai facebookon a történteket. Végül jetski-vel mentettek ki egy szörfdeszkás srácot. Később kiderült, hogy nem volt ez annyira ritka pillanat, mert további 3 mentést láthattunk még aznap délután. Folyamatosan mondták a hangosbemondóba, hogy mindenki jöjjön ki a vízből, és mondtak még valami szót, amit akkor nem értettünk. Csak másnap. Mikor a reptéren mondták, tagoltabban...

Végül akkorák lettek a hullámok, hogy többet volt a gyerek víz alatt, mint felette. A parti őrség is szigorúbb eszközökhöz folyamodott. Már szirénázó kocsin állva integettek, hogy mindenki jöjjön ki a vízből, mert veszélyes. Így nagy szomorúan mi is kijöttünk. 

Az utolsó programpont volt a "Symphony of lights" elnevezésű fény show. Vannak meghatározott helyek a tengerparton, ahonnan ez jól látszik, oda kell menni, és minden nap este 8-tól elindul a show. Klasszikus zene hallatszik hangszórókból, és a zene ütemére a szárazföldön lévő felhőkarcolókon különböző fények villannak fel, pásztáznak, ugrálnak. Szívesen megörökítettem volna, ha nem fogyasztom ki az aksit a fényképezőből az életmentőfiúk filmezésével. 
Így elégedjetek meg egyetlen képpel, amit még hosszas noszogatással elő lehetett csalni. 

A show után még egyet sétáltunk a parton. Tele volt "csinálok egy képet rólad 1000-ért háttérben Hong KOng esti fényeivel" árussal. Ennek a portékának a létjogosultságát soha még egyetlen élethelyzetben sem tartottam elképzelhetőnek. Eddig... Végül mégsem csináltattunk. Majd töltünk le a netről éjszakai Hongkong képet és ráfotoshopoljuk magunkat.

Megint borzasztó későn kerültünk ágyba körülbelül ugyanolyan állapotban mint pénteken, de ez a nap azért sokkal maradandóbb nyomot hagyott bennünk. 

A következő napon ragyogó napsütésre ébredtünk. Vagyis ezt nehéz lett volna megmondani a 6 felhőkarcoló közötti résből, ahová a szálloda ablaka nyílt. Ez csak később derült ki, mikor már a buszon ülve Disneyland felé tartottunk.
A Disneyland álmot már több, mint 2 hónapja álmodjuk. Tervezgettünk, ezerszer elképzeltük és elmeséltük a gyerekeknek, hogy milyen lehet. Mindenféle csoda, varázslat és játék. Egyszóval óriási várakozással és lelkesedéssel indultunk útnak.

A lelkesedésünk egészen addig ki is tartott, ameddig be nem álltunk a legelső játékra várakozók mögé a sorba, a tűző napra, 223.-nak. 

Abban a pillanatban esett le számunkra, hogy az a bizonyos közép ősz ünnep, aminek az idejét már régóta próbáljuk megfejteni, az éppen ma kezdődik. És úgy tűnik, hogy a régóta várt Disneylanden meg kell osztoznunk további 20.000 gyerekkel, akik az iskolaszünetet éppen itt tervezték megünnepelni, és magukkal hozták a szüleiket, nagyszüleiket, sőt a kerekesszékes nagybácsit is, hogy együtt élvezhessék ezt a nagyszerű kalandot. 
No ezt azért nem volt könnyű megemészteni. Norbival a csalódottságtól a sírással küszködtünk. A gyerekek nem is nagyon küszködtek, ők sírtak. Mondjuk nem a csalódottságtól, hanem a melegtől és a szomjúságtól. Vagy nem fogták fel a helyzet komolyságát, vagy minden előzetes törekvésünk ellenére mégis sikerült elvárások nélkül érkezniük. Én is szívesebben sírtam volna a szomjúságtól. 
Mindennek ellenére gyorsan össze kellett szedni magunkat, hogy ebből a napból megpróbáljuk kihozni a lehető legtöbbet, ha már eljöttünk ezért Hong Kongba és kifizettünk majdnem 50ezer forintot belépőre. Ez egy olyan helyzet volt, ahonnan nincs visszaút. 

Mivel láthatólag minden egyes játék előtt 30-60 perces várakozási időkkel kellett számolni,egyrészt jól fel kellett készülni a sorbanállási idő hasznos és a lehető legkellemesebb eltöltésére, és ki kellett választani azt a néhány játékot, aminek a várakozási ideit összeadva kiadja azt az egy napot, amit itt szándékozunk tölteni. Nem mondom, hogy könnyű volt, de le a kalappal a park megálmodója előtt, aki a lehető legelviselhetőbbé tette a várakozást. A legtöbb helyen árnyékban várakozhattál ventilátorok között. Néhány óra múlva már visszaállt a fejünkben a rend, és sikerült meglátni a jót ebben a helyzetben is. 

Például csodálatra méltó, ahogy Kínában a tömeget kezelik. Még soha nem gondoltam bele, hogy azért ha ennyi ember megindul, akkor ott kő kövön nem marad és emberáldozatok nélkül megúszhatatlan, ezért nagyon szigorú szabályokat és tömegterelő eszközöket vezettek be: 

- Tilos felmászni kerítésre, korlátra, padkára, padra, asztalra, székre
- A vizeskedős területeken tilos a mezitlábaskodás, (hogy el ne csússz)
- Az előadások alatt tilos vakut, vagy bármilyen fényforrást használni (hogy ne zavard a szemben ülőket)
- A sorbanállást véresen komolyan veszik. Mindenhol csigavonalban kanyargó vaskorlátok között sorakozol, amiben csak 1 ember fér el széltében, előzés nincs. 
- Az embereket szektoronként engedik egyik helyszínről a másikra. Ha átment annyi, amennyi megtölti a következő menetet, lezárják a sort. 
- Mindenhová darabra kiszámolt mennyiségű embert engednek. 
- Az egyes játékokra belépőkapun tudsz feljutni, mely csakis arra az egyetlen helyre vezet, ahova ülnöd/állnod kell. Pl a hullámvasút felszállójárdájára csak annyi ember mehet be, aki fel tud szállni, 3 alkalmazott pedig azzal foglalatoskodik, hogy az embereket kis kapuk elé állítsa. Amikor megérkezik a hullámvasút, kinyílik a kis kapud és beülhetsz abba a székbe ami előtted van.
- Minden játéknál kijelző jelzi a becsült várakozási időt. 

És ezeket a szabályokat be is tartatják,. Biztos lehetsz benne, hogy valahonnan figyelnek, mert amint csak a gyanú felmerül, hogy egy tiltott tevékenység végzését forgatod a fejedben, már ott is vannak és finoman lebeszélnek róla. 
Ez az egész rendszer ámulatba ejtő, ugyanakkor ijesztő volt számomra. Ámulatba ejtett a tökéletes szervezettsége. Az, hogy minden eshetőségre gondoltak, és tökéletesen, flottul, fennakadások nélkül működtették az egész szervezetet.
Ijesztő pedig azért volt, mert láttam benne az óriási manipulatív erőt: "Ne gondolkozz, majd mi gondolkodunk helyetted. Csak tedd amire utasítást kapsz. Ne lógj ki a sorból. Ha bármit másképp teszel, mint ahogy az utasítás szólt, óriási veszélyben vagy." És ez az óriási tömeg, ez a hihetetlen embermennyiség pontosan úgy mozgott és azt tette, amire utasítást kapott. Mint egy óriási birkanyáj. Félelmetes és megdöbbentő. 

Az első játék, amire kb 40 percet vártunk egy űrhajós forgó volt.

A második pedig egy hullámvasút tök sötétben, világító bolygók és csillagok között. Ez például nagyon jó lett volna, ha tudod mire számíts, és nem ül melletted a rettegő gyereked. Ugyanis olyan volt mintha repülnél az űrben, de nem. Mert egy iszonyú gyors hullámvasút volt alattad, és nehéz volt erről megfeletkezni. Annyira gyors volt, és annyira hirtelen váltogatta az irányt, hogy levegőt nem volt időd venni. A gyerekek halálra váltan jöttek ki, én végig sikítottam, Norbi nem sikított, de szeretett volna. 

Ezt követően jött a nap fénypontja. Egy kis hajóval mentünk körbe egy folyón a dzsungelben, és mindenféle kalandban volt részünk. Élethű elefántok fürödtek a vízesésben, zsiráfok, zebrák bámultak ránk a fák közül, megtámadott egy kobra, mérgespók, viziló bukkant fel mellettünk a vízből, kannibálok lőttek ránk fúvócsővel, gorillák mosták a gatyájukat a vízben, kitört mellettünk egy vulkán, és végül szerencsésen megérkeztünk a kikötőbe. Annyira élethű volt minden, hogy a gyerekek végig azt hitték, hogy igazi. A kannibáloknál muszáj volt még nekem is lebuknom. Biztos ami biztos... :) 

Ez után felmásztunk Tarzan kunyhójába a fa tetejére. Egy nagy műfa tetején volt felépítve az egész mese, ahová tutaj vitt el a folyón keresztül.

Mentünk egyet egy másik hullámvasúttal is, amire az űrkaland miatt térden állva kellett Annát rábeszélni. Égre földre esküdöztünk, hogy ez nem lesz olyan durva. Hát pedig volt olyan durva. 

Elegünk is lett a hullámvasutazásból egy életre. Na mondjuk a jó öreg budapesti az nincs tiltólistán. Az inkább egy sétakocsikázás. 

Egy hirtelen ötlettől vezérelve beültünk egy Oroszlánkirály előadásra is. Na ott szembesültünk a tömeggel igazából. Nem is értettem, hogy ha ennyi ember van bent, akkor ki maradt kint. Hogy ilyen esetben hogy voltak képesek kiszámolni, hogy csak annyi ember jöjjön be, aki le is tud ülni, arról elképzelésem sincs. 

Az előadás nagyon igényes volt. Leginkább, tánc és ének jellemezte, és monumentális bábok. 

Eredetileg a Disney kastély fölötti tüzijátékig akartunk maradni, de elképzeltük, ahogy a hömpölygő tömeg magával ragad és tonhalként nyomorogva egy női mell és egy hátizsákcipzár közé nyomott fejjel kell végignéznünk, és úgy döntöttünk, ezt inkább kihagynánk. A gyerekeknek csak félve mertük előadni az ötletet, de csak ennyi volt a válasz: " Semmi gond, naponta úgyis többször látjuk. Már tök uncsi"  Mielőtt még bárki azzal vádolna, hogy naponta több mesét is megengedek nézni a gyerekeknek, azelőtt bevallom töredelmesen, hogy igen. Ezekkel a lopott másfél órákkal gyakran bűnbe esem. Egymás után többször is. És élvezem. 

Így estébe hajolva éreztük, hogy a 6 ezer forintos sültkrumpliebéd elfogyasztása hagyott némi űrt bennünk. Elhatároztuk hát, hogy amint visszaértünk a városba, nyomozásba kezdünk és betérünk egybe a híres nyugati ételeket áruló éttermek közül. 
Mire hazavergődtünk sötét éjszaka lett, és a kimerítő Disneyland kaland is annyira sokat kivett belőlünk, hogy kutatásról szó sem lehetett. Bevonszoltuk egymást a legközelebbi helyre, ahol kicsit is ismerősen csengő ételneveken árulták a portékát. Úgy mint pizza, spagetti. És egy kisebb vagyonért feltöltöttük az éléstárakat. 

A gyerekek külön kis játszófüzetet kaptak a várakozáshoz, és a gyerekmenühöz kapucsinó és fagyi is járt. Teljesen emberszámban érezték magukat. 

Ez egy olyan nap volt, ami után egyetlen árva joule energiája nem maradt senkinek. Lámpaoltás után csak a klíma percegése hallatszott a néma csendben. 

Csütörtökön reggel 6-ra jött értünk a taxi a szálloda elé. Biztosra ment az ember, mert az ablakból láttuk, hogy már kb negyed 6-tól ott alszik a kocsijában a vízszintbe döntött vezetőülésen. 

A reptér még csak ébredezett, egy darab kiírást nem találtunk sehol arra vonatkozólag, hogy melyik kisablakon melyik dokumentumunkat kell bedugnunk. Ezért csak meghúzódtunk egy sarokban, és onnan néztük, ahogy a bürokrácia a nagy szőrös polipkarjaival minden talpalatnyi helybe életet lehel. 

Várakozás közben összebarátkoztunk egy riadt és álmos ikerbabapárral. A család frappánsan megoldotta a Magyarországon bizonyára fejtörést okozó bőrönd vs ikerbabakocsi összeegyeztethetetlen problémakört. 

A babákat el is neveztük magyar hasonmásaik után, és el is szórakoztattak bennünket (szórakoztattuk magunkat rajtuk) Hong Kong-ig. 

A repülőn alig vártam, hogy végre egy kávéhoz jussak. Kissé meglepődtem mikor a stewardess a kávém mellé fura mosollyal egy dobozos sört is felszisszentett nekem. Szeretem én a sört, de nem kora reggel, egy repülőn, kávéval. Kiderült, hogy a "coffe with milk" magyar akcentussal kiejtve hasonlított a kínai akcentussal ejtett "coffe with beer"-re. 
Egy pillanatig haboztam mielőtt visszaadtam, hátha ez egy jel, hogy a hátralévő hányadtatásokat csak így tudom majd elviselni, de aztán eszembe jutott mit gondolhat a stewardess: "nézd már a családanya álszenten hátramosolyog az ikerbabákra közben meg alig várja, hogy becsapjon a reggeli kávé mellé egy felest és leküldje egy sörrel". Így végül visszaadtam és még egyszer tagoltabban kiejtetem a milk szót.  

A repülőút gyorsan eltelt, a zöld bársonnyal bevont hegyeket felváltotta a tenger és már landoltunk is Hong-Kong repterén. 
Anna unalmában behatóan tanulmányozta a vészhelyzetben alkalmazandó teendőkről, és zuhanás közben felveendő testhelyzetekről szóló prospektust, majd nekem is elmagyarázta: Az első képen azt láthatjuk, hogyan üljön az, aki jógázik. A második képen egy kevésbé hajlékony jógás ülésmódja látható, a harmadik kép pedig azt ábrázolja hogyan ülj vészhelyzetben, ha nem jógázol és ezért nem vagy elég hajlékony. :)

Ezt a hong kongi kalandot önellátónak terveztük, azaz utazási iroda közbeiktatása nélkül mindent magunk szerveztünk meg, és vállaltuk, hogy a szervezés minőségének megfelelő lesz az eredmény.
Ezért mindennek utánanéztem előre, precízen megszerkesztett excel táblázatom volt órára beosztva, taglalva az egyes helyzetekben felmerülő lehetőségeket és azok lehetséges megoldásait. 
Norbival gyönyörű szinkronban összedolgoztunk. A reggeli ébresztéstől az utolsó ablakon bedugdosandó papírfecniig ő irányított, mikor pedig elhagytuk a reptéri bürokráciát átadta az irányítást. Annyira szépen és flottul ment minden, hogy már ezért érdemes volt elindulni. 

Már a "reptérre megérkezés" sorban több gondolatjel sorakozott a táblázatomban, ezért szépen sorban hozzáláttunk a tömegközlekedésez szükséges kártya, a várostérkép és a Disneyland jegy beszerzéséhez. Azért kellett itt megvennünk a jegyet, mert itt minden 2. jegy után járt egy esernyő is. Általában nehezen lehet gagyi marketing dumával levenni a lábamról, de ez azért kihagyhatatlan volt.  

A reptértől a szállóig közvetlen buszjárat indult. Norbi elég tájékozott volt Hong-Kong témában is, ezért ő nem lepődött meg, mikor elindultunk forgalommal szemben az autópályán. Én azért meglepődtem. Sőt még az utolsó napra sem szoktam meg, és többször be kellett fognom a szemem egy-egy forgalmi szituációban, amit én otthon merőben másképp oldottam volna meg. 

Hong-Kongban egyértelműen látszik a kis helyen sok jó ember elmélet. És ehhez illő infrastruktúrát dobtak össze. Mivel a horizontális terjeszkedést tenger és hegyek akadályozzák, tökélyre fejlesztették a vertikális terjeszkedést. Konkrétan nincs épület, ami 20 emeletnél kisebb. A buszok emeletesek, sőt még a villamosok is. A közlekedés 3 szinten zajlik. Metró, út, felüljárók. Nem akartuk elhinni, mikor láttuk, hogy még a hegyek oldalába, tetejére is felhőkarcolókat építettek.  

Ez a kis legóváros pedig 20 lábas konténerekből épült. Hihetetlen mennyiségben vártak hihetetlen méretű hajókra való berakodásra, hogy aztán majd elvigyék a kis magyar kínai boltokba a jóféle kínai cipőket. 

Minden sokkal tisztább, rendezettebb, mint Wuhanban. A közlekedés teljesen átlátható. Gond nélkül megtaláltuk a megállót, ahol le kellett szállnunk. Nem hogy ki volt írva 3 nyelven, be is mondta tisztán és érthetően egy géphang, és még sorszámmal is ellátták, hogy az utasnak elég legyen megjegyeznie a megálló számát. 

A szállodai szobában nem töltöttünk túl sok időt, mert már későre járt, és nekünk még volt egy fontos és halaszthatatlan gondolatjelünk az utitervünkön. Elhatároztuk ugyanis, hogy addig el nem megyünk ebből a városból, ameddig meg nem mártjuk legalább a lábunkat a tengerben.
A kínai nép nem híres a természetes vizekben való fürdőzésről, erről már írtam, ráadásul a teherkikötő miatt Hong Kong körül a tenger nagyon szennyezett, ezért az utikönyvek és a weboldalak sem zengtek ódákat a hongkongi tengerpartokon koktélszürcsölgetésről, vagy a hullámok lágy ölén való ringatózásról. Lutri volt mit találunk a kiválasztott beach-en, de mindenképpen meg akartuk próbálni. 

Azért mikor a szerpentinen menetiránynak szemben száguld az emeletes busz lefelé és te a felső emelet első ülésén kapkodod a tekinteted a szélvédőnek verődő faágak és a jobb oldalról érkező autók és buszok között, az a legkevésbé sem meditatív állapot.
Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel mikor végre megláttuk az uticélunkat. 

Amit a strandon találtunk, az kárpótolt mindenért. Homok, napfény, augusztusi Balaton hőfokú hullámok, napernyők, nyugágyak. A gyerekeket meg sem lehetett állítani. Úgy kapkodták le magukról a ruhákat, mintha ajándék járna érte. 

Kétségkívül ez a délután volt kínai tartózkodásunk fénypontja. Az a néhány óra, amikor kivétel nélkül mindenki pontosan ott volt, ahol lenni akart. Fürödtünk, homokoztunk, söröztünk, hullámokba ugráltunk, néztük ahogy lemegy a nap a hegyek mögött. 

A visszaöltözésnél azért akadt némi nehézség, mert nem álltak arányban az elemek. Összesen 1db, a szállodából meglovasított törölközőnk volt, víz meg rengeteg. Kevés átöltözésre alkalmas tiszta hely, viszont annál több homok. Már a gyerekek öltöztetése sem volt sima. Én meg nem is tudtam például, hogy le lehet úgy venni a vizes fürdőruhát, hogy a teljes ruhatárad felvételi sorrendben az állad és mellkasod között résbe van beszorítva.
Mikor hazafelé indultunk, a nép pont akkor kezdett el gyülekezni a parton. Pontosan nem tudom mi az időpontja ennek a "közép ősz fesztivál"-nak, de az biztos, hogy már legalább 2 hete ünneplik különféle formákban. Itt például a parton gyülekeztek kisebb-nagyobb csoportokba verődött fiatalok flekkenezőfelszereléssel, sörrel, pléddel. A busz végállomásánál pedig kígyózó sorban álltak már a további ünnepelni vágyók. 

Mi már nem vágytunk semmi másra, csak egy jó vacsorára és alvásra.