Elérkezettnek látom az időd, hogy most már lezárjam a Kínáról szóló fejezetet itt a blogon is, és az életemben is. Egyrészt lassan elfelejtek mindent, amit írni akartam, másrészt folyton itt van előttem félkészen, mint egy elvarratlan szál.
Tehát ott tartottam, hogy eltelt a veszedelmes éjszaka Hong Kongban és felvirradt remélhetőleg a hazaindulásunk napja. Reggel a leggyakrabban látogatott honlapjaim közé a Hong Kong obszervatórium mellé felkerült a Dél-Kína légitársaság hivatalos honlapja is. Nem nagyon izgattak akkor már minket sem az emeletes villamosok, sem a 12 lábas konténerek, sem a tájfun, csak az, hogy elindul e végre a repülőnk vagy nem. Bizakodásra adott okot, hogy 2 óra késéssel ugyan, de fel volt tüntetve a honlapon a gépünk. Előhúzkodtuk hát a bőröndből a legkevésbé koszos ruhánkat, majd kicsit megkopott lelkesedéssel vettünk újra búcsút mindentől.
A reptéren gyorsan becsekkoltunk, hogy ha egyszer elindul az a gép, mi biztosan rajta legyünk, aztán elmentünk vásárolni. Imádom az ilyen feladatokat. Adott egységnyi mennyiségű fizetőeszköz egy adott ország adott devizanemében. Ebbe az országba 99%-os valószínűséggel soha az életbe nem fogsz visszajönni, tehát egységnyi idő alatt lehetőleg fillérre pontosan el kell költened. Igazi női munka. Annával annyira elkapott a gépszíj, hogy észre sem vettük a velünk tartózkodó hímneműeket.
Norbi becsületesen helytállt. Ugyan meg kellett etetnie Fütikével a saját szendvicsén kívül még az Annáét is, aminek később egészségre és lélekre káros következményei lettek, de maradjunk a jól bevált anyuka mondásnál: Jobb ma egy biztos nyugodt óra, mint holnap négy bizonytalan.
Tehát bevásárolva
