Keletiember

Visszafelé tartva kiderült, hogy megnyugodhatunk, mert Michelle-nek sikerült szállást foglalnia, meg a repülőjegyünk is sínen van másnapra. Már ha addig nem viszi el a tájfun a repteret. Így most már sokkal derűsebben láttuk a dolgokat, és egy ajándék napnak fogtuk fel az egészet. 

Amíg Norbi a becsekkolást intézte, szereztem egy helyi lapot, címoldalon egy épp megfelelően ijesztőre nagyított radarképpel Usagiról. Számomra érthetetlen miért keresztelik el a természeti katasztrófákat mint egy hobbiállatkát, de ennek biztos valami keleti oka van, amit mi nem érthetünk. 
Gondoltuk ezt a csodás pillanatot meg is örökítjük. Elég sok felvételt kellett készítenem mire elég ijedten nem néztek a harmonikus kompozíció érdekében, de megérte szerintem. 

A helyzet továbbra sem nézett ki kritikusnak semmilyen szempontból, nem tudtuk komolyan venni az egészet. A szállodában mindenki nyugodt volt és tette a dolgát. 

A 22. emeleten kaptunk szobát, ami elég izgalmasnak hangzott. Beszálltunk a liftbe és felfelé vettük az irányt. 

A gyerekeknek sokat beszélek a karmáról, hogy jó tettért jó jár, rossz tettért pedig rossz, függetlenül attól, hogy látta e az ovónéni. Na, az elkövetkező 5 perc leforgása alatt a fentiek a segítségemre siettek, hogy a sok beszéd mellé legyen egy kis demonstráció is. 

Úgy kezdődött, hogy a gyerekek a sok unalmas liftezést mindig azzal tették izgalmasabbá, hogy kiszállás előtt az összes létező gombot megnyomogatták a falon, viccesnek találva, hogy az utánunk következő gyanútlan lifthasználó majd milyen jól szórakozik miközben minden emeleten elindul kifelé, és nagyokat kacag azon, hogy "ja, ez még nem az".
Mikor felértünk a 22. emeletre, és az egész család kiszállt a liftből, Fütike ismét azzal foglalatoskodott, hogy a lehető legtöbb gombot megnyomja, de a rendelkezésre álló idő és a gombok mennyisége nem állt összhangban, úgyhogy még volt hátra egy pár, amikor hirtelen és váratlanul becsukódott előtte az ajtó. 

Ez ismét egy olyan helyzet, amire nem tanítanak az anyaképzőben és az apaképzőben. Nincs ilyen fejezet a Dr. Spockban sem, hogy "Mit tegyél, ha a 22. emeleten bezáródik a gyereked a liftbe, aki előtte random megnyomogatta a gombokat." Sok kérdés átfut ilyenkor az ember agyán:
- vajon tudja e, hogy a 22. emeleten vagyunk?
- vajon feléri e a 22-es gombot?
- vajon kiszáll e a liftből? 
- vajon ha kiszáll a liftből, a 21 emelet közül melyiken? 
- vajon ha valaki talál egy 5 éves gyereket a liftben, mit tesz? 
- vajon ha leér a recepcióra, hogyan tud segítséget kérni? 

Szerencsére Norbi elég erős jellem, kettőnk közül ő viszonylag ritkábban kiabál sírva az idegösszeroppanás szélén, hogy "jajj szegény kicsikém, mi lesz most vele, hogyan találjuk meg, biztos sírva bolyong sötét folyosókon rossz szándékú idegenek között!". Ezért hát inkább ő indult el a másik lifttel minden emeleten megállva a recepcióra, engem pedig megkért, hogy leszek szíves legalább a másik gyerekünk mentális egészségét megóvni, abbahagyni a pániktünetek produkálását és várni itt, hátha előkerül. 

Gondolom nem árulok el túl nagy titkot azzal, hogy a gyerek végül előkerült. Egyszercsak láttuk, hogy felér az a bizonyos lift, lassít, majd két hosszú és gyötrelmes másodpercen keresztül nyílik az ajtó, és kilép belőle Fütike. Csak az ölembe ugrott és zokogni kezdett, hogy bocsi anya, bocsi anya, soha többé nem csinálok ilyet. Bevallom nagyon büszke lettem rá két okból is, az egyik, hogy egyből megértette a tanítás lényegét, a másik, hogy hősiesen helyt állt, és csak akkor sírta el magát, mikor már megoldódott a helyzet. 
Szegény Norbi csak jónéhány perc múlva tért vissza, gondolom egész felfelé úton erősen fohászkodva, hogy azt lássa, amit látni akar ha felér. 

A több hullámban érkező idegrendszeri hányadttatásokat felejtendő, jó magyar szokás szerint elhatároztuk, hogy azonnal ennünk kell valamit. Mégpedig jó nagy mennyiségben. Én pedig elindultam hozzávaló beszerző körútra. 
Egy nagyon érdekes boltra akadtam. Nagy területen viszonylag kevés áruféleséget aranyáron felvonultató hely volt, sok európai és amerikai árucikkel. Találtam egy igen érdekes darabot is, ezt muszáj volt megvennem. Leginkább azért, mert nem vittem magammal fényképezőt. 

Annyira örültünk a szerzeményeinknek, mint otthon valami különleges drágakőnek. Nem győztem gyártani a szendvicseket. 
Vacsi után sétára indultunk. Az éjszakai piac nevezetű látványosságot szemeltem ki az utikönyvemből. Norbiban volt azért kétely, hogy a tájfun érkezésére várva, zuhogó esőben és szélben is ott találjuk e az árusokat, de ha egy nő elhatároz valamit... És ráadásul mindenképpen ki akartuk használni ezt a bónusznapot. 

Az utcán továbbra sem tapasztaltunk semmi különöset, egyetlen férfi kiáltott ránk a metróaluljáróban, hogy tájfun van odakint, repkedhetnek a dolgok a szélben, vigyázzunk a gyerekek fejére. 
A sétának azon kívül, hogy használhattuk végre a Disneylandes esernyőket, semmi haszna nem volt. Természetesen nem voltak árusok, csak az tartózkodott az utcán, akinek feltétlenül szükséges volt, az is sietett. Rajtunk kívül mindenféle turisztikai irányultságú helyváltoztatás megszűnt már régen. 

Kicsit csalódottan visszametróztunk a szállodába, és alvás elősegítő pozícióba helyeztük magunkat. Ez mindenkinek segítette az alvását rajtam kívül, mert én akármilyen pozíciót is választottam, mindegyiket kényelmetlenné tette az a bizonyos szó, ami egész nap a levegőben lógott megmagyarázatlanul és érthetetlenül.. Magamhoz vettem hát egy multimédiás eszközt, és rákerestem a neten. 

Amit ott találtam, az pedig a legkevésbé sem volt megnyugtató. Hong Kongban elég gyakoriak a kisebb tájfunok, melyek általában kicsit meglegyintik, majd haladnak tovább a szárazföld belseje felé. Van is erre több pontból álló teendőlista: "Mit tegyél, ha jön a tájfun" címmel. 
Eddig nem is lenne gond. Csakhogy Usagi-ról úgy beszéltek a különböző katasztrófahajhász médiák, hogy évek óta a legerősebb és legpusztítóbb, és hogy évek óta az első, ami valószínűleg telibe kapja Hong Kongot, nem kevés anyagi és személyi áldozatot követelve majd.
Akit esetleg érdekel, ezen a linken elég érzékletes képet kaphat a várakozásokról: 

http://444.hu/2013/09/21/igy-nez-ki-a-vilag-minden-bizonnyal-legnagyobb-vihara/

Azért vasárnap éjszaka, mikorra már én eljutottam addig a pontig, hogy érdeklődni kezdtem, nem volt ilyen borúlátó a helyzet, mert a vihar irányt váltott a tengeren, és percről percre fogyott a valószínűsége, hogy Hong Kong benne lesz a középvonalban. 
Amikor ezekkel a tényekkel szembesültem, először is hálát adtam, hogy csak most jutott eszembe utánanézni, másodszor kerestem egy olyan oldalt, ahol gyakran frissítik az adatokat a tájfun mozgásáról. A hong kongi meteorológiai intézet honlapját találtam meg és azt figyeltem folyamatosan. 

Egész délután poénkodtunk rajta, még az is vicces volt, hogy pont ilyenkor kell a 22. emeleten lennünk, amikor majd elvisz a szél a felétől felfelé mindent.
De akkor, azon az éjszakán, egyedül a sötétben a monitort bámulva már egy cseppet sem volt szórakoztató. 
Csak akkor tudtam elaludni, mikor hajnal felé teljesen biztossá vált, hogy reggel Hong Kongban ébredünk fel, nem egy következő inkarnációban.