Másnap reggel igazi szomorkás, örökre elválós, hazautazós hangulatba kerültünk. Megfogott ez a Hong Kong. Olyan hely, ami nem törlődik ki az emlékezetből. 

Mindent gyorsan lefényképeztünk, amit még haza akartunk vinni emlékül. A "lopakodó puskás ember" fényreklámot a metróaluljáróban, 

Az Evelyn márkanevű "Hungary water" parfümöt a kirakatban, 

A László Ernő feketeszappan boltot

és az emeletes villamosokat.

Amikor a reptérre érve takarókkal és hideg élelemmel felszerelkezett csoportokat láttunk, akkor még nem gyanakodtunk. Amikor a kijelzők előtt hangosan tanácskozó tömegbe botlottunk, még akkor sem gyanakodtunk. Mikor a kijelzőt szemügyre vettük, és ezt láttuk: 

akkor már valami gyanús lett. És amikor a légitársaságunk bejelentkező kapujánál egy hölgy megerősítette, hogy valóban nem indulnak gépek határozatlan ideig a szélrózsa létező irányainak nagyrészébe, akkor már nem is lehetett volna gyanúsabb. Aztán Norbi megkérdezte, hogy mi az oka. A hölgy pedig szívélyes mosollyal, (sokkal artikuláltabban mint tegnap a tengerparton a géphang) csak ennyit mondott: "Typhoon is coming" (Jön a tájfun)... 

Lehet, hogy a kínaiak nem pánikolós tipusúak. Lehet, hogy a tájfun gyakori jelenség Hong Kongban. Lehet, hogy egy rutinos repkedőnek nem nagy cucc, hogy határozatlan időre minden repülőjáratot törölnek abból a városból amit készül elhagyni. Lehet, hogy van aki szállás nélkül 2 gyerekkel is boldogan mosolyog.
De azért lássuk be, szegény kis ingerszegény magyar a tájfunról csak a késő esti hírekben hall, abból is csak leomlott házak alól menekülő vérző fejű emberek képe marad meg, semmi más. A törölt repülőjárat pedig egyet jelent számunkra a 4. napja a reptér sarkában a földön üldögélő, papírzacskóból zsömlét majszoló koszos körmű kócos kisgyerek látványával.
Ezeknek a képzettársításoknak a felidézése pedig nem nagyon segítette a helyzet elfogulatlan kezelését.

OK, nem mondom azért, hogy nem éreztem egy kis jóleső izgalmat. Nem véletlenül tudott kifejlődni a katasztrófaturizmus nevezetű turisztikai mellékvágány. Van ebben valami ördögien örömteli. 

A székeken vackot építő utazóközönség nyugalma, a személyzet magabiztossága és az élet további zavartalan folytatódni látszása arra engedett következtetni, hogy vagy nem olyan komoly ez az egész, megesik minden héten, vagy a pánikhangulat elkerülése végett a Hong Kongi lakosságnak azt mondta a városvezetés, hogy Táj Fun egy magas beosztású politikai vezető. És elhitték. 
Rövid tanácskozás után az első változatot szavaztuk meg Norbival, és a további teendők átgondolása előtt reggelizni tértünk.
Elsőként Norbi folytatott egy érdekes telefonbeszélgetés Michelle-el. Olyan volt ez a beszélgetés, mint az ikrek csillagjegy szülöttei. Az egyik kezével ad, a másikkal elvesz. Michelle ugyanis először biztosított bennünket, hogy azonnal intézkedik szállás, és járatmódosítás ügyben, majd belezokogta a telefonba, hogy imádkozni fog értünk. 

Mi visszaindultunk a városba, jobb híján megkérdezni a szállodánkban, hogy van e szabad hely. Közben azt játszottuk, hogy most érkeztünk meg Hong Kongba. Húztuk a bőröndünket, rácsodálkoztunk az emeletes buszokra, a pálmafákra, bosszankodtunk az esős-szeles időjárás ilyen szerencsétlen időzítésén és tervezgettük mi mindent fogunk majd megnézni.