Amikor Norbi hazajött Kínából és elfoglalta az új pozícióját a csodálatos Miskolc még csodálatosabb külvárosában, kapott egy paklit, amelyben benne volt néhány külföldi kiküldetés kártya. Már akkor tisztáztuk, hogy nekem is oszt néhány lapot, és minden olyan országba, ahol nem lőnek, nem rabolnak, nem folyik nyílt drogkereskedelem vagy prostitúció az utcán, oda elvisz magával.
Néhány héttel ezelőtt felmerült a lehetősége egy gyorsan megszervezendő néhány napos Tunéziának, amiből kis ügyeskedéssel kicsivel több napot lehet fabrikálni. Fel is csillant a szemem és azonnal szervezkedni kezdtem, hogy elmehessek én is.
Azt hiszem említettem már a hosszú távú memóriámat és a kettőnk között lévő nem túl baráti viszonyt. Szóval Tunéziáról egy olyan emlékem volt, hogy szoktak oda menni emberek nyaralni, és valami köze van a helynek Afrikához. Bizonyára megszerezhettem volna ennél mélyrehatóbb ismereteket is akár az általános iskolai földrajz órán, akár a felnőtt életem bármely szakaszában, de ezek szerint az agyam memóraiafeltöltő részének mindig más programja volt.
Kellemes meglepetésként ért tehát, hogy Tengerparton van, és közel, és valóban egy másik kontinensen.
Már a készülődés sem volt hagyományos. Az események hirtelen volta következtében elsősorban a gyerekek elhelyezése, ellátásuk megszervezése, az alkalmas nyúlbébiszitter megtalálása került fókuszba. A várható körülmények és időjárás tekintetében nem sok időm maradt informálódni. Az utolsó pillanatban kezdtem el összepakolászni némi ruhát, miegymást.
A 15-18 fokos hőmérséklet elképzelése -3 fokos havazásból nem olyan egyszerű. Október végén még emlékszik az ember, március végén már érzi, de januárban olyan mintha soha nem is létezett volna. Rendesen elő kellett venni minden képzelőerőmet, hogy milyen hőérzet is az a 16-17 fok. Mit visel az ember olyankor, mit érez, mit szagol. Hosszas beleképzelés után arra jutottam, hogy erre a hőfokra nincsenek ruháim. Nem hogy összeillő darabok, de semmilyen nincsen. Fogalmam sincs hogyan szoktam ezt áthidalni tavasszal és ősszel . Végül nagy nehezen egy nyári-téli kavalkádot hoztam össze térdcsizmával, rövid ujjú blúzzal, sídzsekivel és kínai papucscipővel. Nem valami üzletemberfeleséghez illő kollekció... :)
A repülőnk 6 óra körül indult reggel, ami azt jelentette, hogy 2-kor fel kellett kelni. Régebben nem voltam a korán kelés nagymestere. Ha tudtam, hogy szerdán 5-kor kell kelnem, már hétfőtől nem tudtam aludni. Szerencsére azóta megtanultam néhány technikát amivel kezelem a koránkelés fóbiámat, így különösképpen nem izgatott a gondolat.
A 2 órási kelésből aztán 1.45 lett, ami (ezúton üzenem az illetékesnek) végülis azért lett hasznos, mert a biológiai órám pont akkor nyilvánított befejezettnek egy alvási blokkot, és teljesen kipihenten ébredtem.
Tudni kell, hogy minden reggelt kávéval kezdek. Ha álmosan ébredek, a kávé visszahoz az alapszintre, arra a szintre, ahol felismerek embereket, ahol meg tudom különböztetni a kést a kanáltól és egyik gyerekemet a másiktól, a másikat pedig a nyúltól. Ha viszont frissen ébredek, a kávézásom életveszélyt jelent a környezetben élők számára. Egy búgócsiga sebességével rakosgatok dolgokat ide-oda, osztok utasításokat, teszek fel kérdéseket és várok válaszokat számos témában, mely témák az elmúlt 3 évben foglalkoztattak.
Norbi, aki 15 perccel utánam hagyta el az álom mezejét nem volt annyira a középpontjában. A készülődés közben rázúdított haszontalan információhalmazt még elhallgatta, de mikor a kérdezős részhez értem csak esdeklően rám nézett, és egyből megállapítottam, hogy nem vagyunk még egy hullámhosszon. Így csendben maradtam.
Andornaktálya, nappali 2 óra 45 perc, 19 fok, 65%-os páratartalom, a hajam tökéletes.
A reptérig vezető úton további haszontalan információkkal szórakoztattam magunkat változatlan lelkesedéssel. Egyedül a hosszútávú parkolótól (vagy hogy hívják azt ahol sokáig otthagyhatod a kocsidat és mégse fizeted ki a magyar GDP 1,5 szeresét) vezető majd 1 km-es út hozott ki a sodromból egy kicsit. Mikor már átráncigáltuk a bőröndünket a VIP szektorba vezető úttesten, meg vagy 3 füves pusztaságon, azért megfogalmazódott bennünk a gondolat, hogy ennek biztos van valami más módja is. De akkor már mindegy volt, mert feltűnt a normál parkoló kapuja, ahonnan már csak 200m az A terminál.
Budapest, Liszt Ferenc 2 , 4 óra 5 perc, -3 fok, havazás, a hajam nem látszik, de higgyétek el, hogy változatlanul tökéletes.
Másodjára a beszállókártya kézhezvételekor vesztettem el majdnem a nyugalmam, amikor kiderült, hogy nem egymás mellé szól a jegyünk. Ez már nem először történik meg, Kínából visszafelé 12 órán keresztül külön ültünk.
Most már azért ennyi repülési tapasztalattal a hátam mögött lett egy sejtésem, és finoman megkérdeztem Norbit, hogy a repülőn elfoglalt helyünk megválasztásának vajon nem lenne-e egy másik, jobban kézben tartható módja is annál, minthogy az utolsó pillanatban a gép által kidobott maradék helyeken sínylődünk hol a szárny fölött, hol két vadidegen között, hol a wc mellett. Norbi csak ennyit mondott: "Hát, el akartam sumákolni, de ha már így rájöttél, igen van, sőt vegetáriánus kaját is lehetne kérni, csak nincs időm ezzel bíbelődni.".
Fátylat a múltra!. Szerencsére nekem lesz...
Tehát magányosan, egy 130 kilós, megtermett felső harmaddal rendelkező német nő és egy elcseszett Elvis Presley frizurás répanacis, nemi identitászavarral küszködő kamasz között töltöttem az utazásunk első 2 óráját. Miután átaludtam az egészet, nem nagyon zavartak tovább 5 percnél. Arra, hogy én mennyire zavartam őket már soha nem derül fény. Vagyis csak őszintén remélem, hogy nem látok viszont a youtube-on keringő vicces videókat arról, ahogy egy méretes női mellre hanyatló fejjel tátott szájjal horkolok, miközben a répanacis füves cigit dug az orromba.
Az egyetlen, amit sajnálok egy kicsit, hogy aki nem veszi fel a stewardessel a szemkontaktust, annak nem jár műanyagzacsis csokis párna. Mire landoltunk, már kezdtem nagyon éhes lenni.
Frankfurt, reptéri busz, 6 óra 20 perc, 0 fok, a hajam soha nem volt ennyire tökéletes
A frankfurti reptér sajnos megint majdnem teljesen kiesett az emlékeim közül. Mozgójárdára emlékszem, ahol nem lehet állni, mert nem arra való, meg ettünk is valamit, kávé, emeletes repülőgépek, strandpapucsos, mezítlábas emberek, síró kisgyerekek, német nyelvű utasítások, aztán már a gépen is voltunk.
Szerencsés véletlen folytán a wc melletti szekció elég foghíjas volt, és az ablak mellett ülő utitársunk az első adandó alkalommal megpattant egy magányosabb ülésre, ezért az Alpoktól kezdve végig kiláttam az ablakon.
A következő kép egy történelmi pillanatot örökít meg, amikor életemben először hagyom magam mögött a kontinenst. Egészen különös érzés volt. Mindig is harcoltam a technológia rohamos fejlődése ellen. Harcolok az értelmetlen elektronikai biszbaszok tengerével, a túlságosan kényelmessé tett motorizált világgal, a választási lehetőségek özönével, de ott, abban a pillanatban hálás voltam azért, hogy létezik egy olyan eszköz, amivel ezt megtehetem és ezt láthatom és átélhetem. Hogy részese lehetek ennek a csodának.
A képen a francia és olasz riviéra látható, háttérben az Alpok havas vonulataival.
Ez után egy felhős területen repültünk keresztül, nem láttam semmit. Landolás közben odatapasztottam az arcom az ablakhoz és olyan volt, mintha én repülnék keresztül a felhőkön. Megértettem miért nem nyugodott meg az ember, ameddig nem találta ki hogyan szállhat fel a magasba. Tökéletesen értettem a motivációt.
És akkor megpillantottuk Afrika partjait. Majd elkezdtük a leszállást Tunis-ba.
