Keletiember

Az egész úgy kezdődött, hogy a vízum miatt egyszer át kellett volna lépnünk a kínai országhatárt 30 nappal a megérkezésünk után. Mivel a Wuhanhoz legközelebbi országhatár a Kína-Hong Kong határ, ezért ezt irányoztuk elő magunknak. Meg is jött a vízum, de annyira szimpatikusak voltunk a nagykövetségnek, hogy várakozásainkkal ellentétben egyből megkaptuk a megkötések nélküli 90 napos tartózkodást. 

Norbival úgy döntöttünk, hogy akár szükséges, akár nem, ha már elterveztük, hogy átlépjük az országhatárt, akkor lépjük is át. 
Elhatározásunkat csak tovább erősítette az anti-gyerekbaráttá sikerült Pekingi túránk és az állandóan tomboló, minden szabadtéri tevékenységet elviselhetetlenné tevő hőség. Azt akartuk, hogy a gyerekeknek legyen valami igazi jó emlékük is. Hong Kong pedig pont ilyennek ígérkezett. Idegenvezetőmentes, gerincsérves nagybácsimentes, antik bronzkancsómentes, hőségmentes, izgalmakkal és nyugati éttermekkel teli város.

Múlt hét szerdát tekintem a 0. napnak, mert akkor már lélekben elutaztunk, Wuhanban maradt testünk pedig nem foglalkozott mással, csak a készülődéssel.
Félő volt, hogy amíg én az idegösszeroppanás szélén kazalnyi ruhákkal rohangálok ide-oda a lakásban, addig a család többi tagja a kanapén üldögélve ennivalót, innivalót és hálózati csatlakozást követel az épp aktuális multimédiás eszközének. Ilyen vészhelyzetekben az adu ász, ami mindent visz, az a LISTA. Amint le van írva a teendő, azonnal izgalmas játék lesz belőle. Az a feladat, ami azelőtt "kegyetlen kínzás és illegális gyermekmunka" volt, hirtelen a világ legérdekesebb tevékenységévé válik.

A szendvicskészítést például kifejezetten utálom. Mindent kipakolni, feldarabolni, kenegetni, rakosgatni, csomagolgatni, feliratozgatni, utána elpakolni, elmosogatni. Legalább egy óra szokott lenni és közben folyamatosan máshol lennék. Viszont a LISTÁ-ra felírva egy izgalmas szórakozás kerekedett belőle. Gépsoron ment végig a szendvics mint apa gyárában az indítómotor. Első állomás vágta, kente, második rakta (ő volt egyben a minőségellenőr is), harmadik csomagolt és feliratozott. 

Mire Norbi hazaért, már mindenki be volt pakolva, szendvicsek elkészítve, elmosogatva, kitakarítva. Alig maradt munka, ezért az egész család ráért azon szórakozni, milyen bénán játszok az érintőképernyős számítógépen, vagy min. Tényleg nagyon szórakoztató, sőt szinte már gyanús, hogy mindenki 5-6 percig tudja a pályán tartani a csőrösgorilla elől menekülő kommandósnőt, én meg 5 másodpercig.

Anna nagy segítséget nyújtott hétfő reggel, mikor kisebb vitába bonyolódtunk a velük való játszás és nem játszás kérdését illetően. Azt mondtam azért nem játszok, mert nincs semmi energiám hozzá. Mondja meg hogyan szerezhetnék, szerzek, aztán játszunk. 
Azt mondta szerinte rosszul közelítem meg a dolgokat, mert őt pont a játék tölti fel, játsszak velük és meglátom nekem is használni fog. Tetszett ez a fajta őszinte és furfangos hozzáállás, mondom végülis nekem sincs jobb ötletem, meg lehet próbálni. Azzal előszedtük a szemétgyűjteményünk megmaradt elemeit és kézműveskedésbe kezdtünk. Íme az eredmény:

Én lepődtem meg a legjobban, mikor azt vettem észre, hogy az életkedvem és az energiám is visszatért a kreatívkodástól. Ketten kellett, hogy lefogjanak, hogy még ne csináljak felvonóhidat, külső védőfalat, vizesárkot és belső bútorzatot is.

Viszont sajnos Fütikét nem nagyon köti le a tejesdobozok vagdosása, így rengeteg levezetendő energiája maradt a várépítés végére. Azt mondta, hogy muszáj megvernie valakit, mégpedig azonnal. Próbálkoztunk a párna, a fal, a kanapé hátuljának felajánlásával, de csökönyösen kitartott az eredeti gondolata, mégpedig az Anna megverése mellett. 

A helyzet elég sürgető volt. Azt találtam ki, hogy a kanapépárnákat magamra kötözöm egy jógahevederrel, így a küzdőtárs élő is meg nem is, reagál is meg nem is, de vér semmiképpen nem fog folyni. Később, a játék hevében észrevettem, hogy pont úgy érzem magam, mint Kung Fu Panda. A pótlólagos rétegektől elől-hátul rugalmas vagyok és sérthetetlen. Úgyhogy onnantól még neve is lett a gyereknek: "Kung Fu Panda játék". Annyira belemelegedtünk, hogy Fütikéről már folyt a víz.
Azon a ponton vetettem véget a bulinak, mikor elhatározta, hogy Kung Fu Pandát egy nagy bottal fogja elintézni, amit valamelyik sétánk alkalmával tett magáévá egy bambuszbokorból.

A játékot másnap Norbival is meg kellett ismételni. Igaz kicsit átalakult a szituáció, mert Kung Fu Pandából apa főnökbácsija lett. Mindenkinek volt vele régóta rendezetlen vitás ügye, ezért felváltva ütöttük ahol értük. Minden egyes túlóráért, Norbi szemében látott szomorú felhőért, esti telefonkonfereciáért megfizettünk. Hát, kapott rendesen... 

A délutánt szokás szerint az uszodában töltöttük. Biztos írtam már, hogy a kedvenc játékuk amikor a szekrény nyitó karkötőt beledobom a vízbe és nekik elő kell búvárkodniuk. Eddig még mindig megtalálták...

A dolog azért volt különösképpen aggályos, mert az Anna teljes ruházatán, a törölközőkön és az étteremben a kedvesbácsitól kapott gránátalmákon kívül a Norbi vacsorára szánt pizzáját is betuszkoltuk a szekrénybe.
Miután már egy órája kerestük, végigfésülve a medence alját, a partot, a növényeket, a rattanbútorokat többször egymás után, egyszerűen semmi ötletem nem volt hol lehet. Hirtelen felnéztem, és megértettem a dolgot. A lámpák egy kis mélyedésbe vannak beültetve a plafonon. Az volt az egyetlen hely, ahol még nem néztük. És nyilvánvaló okokból ezután sem fogjuk...
Na, ekkor már szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel Anna vizes fürdőruhában jön fel a szobába, Norbinak pedig kiírjuk a pultra mikor hazajön éjfélkor Shanghaiból, hogy "Vacsi az öltözőszekrényben, kulcs a lámpában". 

Mentő megoldásként szégyenkezve kikullogtam a recepcióra, és megpróbáltam előadni, hogy a kisfiam feldobta a szekrény nyitó karkötőt a lámpába, amivel több probléma is van. 1. Nem tudjuk kivenni a cuccunkat az öltözőszekrényből, 2. El van cseszve a játékunk.
A recepción megintcsak összenéztek, (mint reggel, mikor nyitott medencét, vagy strandot próbáltam keresni rajtuk Wuhanban), és látszott ahogy kínai nyelven együtt próbálják meg összerakni a történetből megértett mozaikdarabokat egy képpé. De nem áll össze.
Olyan fura kérésekkel szoktam hozzájuk fordulni, hogy valószínűleg többször megfordult már a fejükben, hogy az az ország, ahonnan mi jöttünk tulajdonképpen nem is ország, hanem egy nagyobbacska intézet szellemi sérülteknek. 

Aztán a lány eljött velem a tett színhelyére, hogy rekonstruáljuk az esetet. Valószínűleg annyit megértett, hogy elvesztettük a karkötőt, csak azt nem értette pontosan, hogy hogy. Kicsit furán nézett, mikor felmutattam a lámpára, de akkor nézett csak igazán furán, mikor kinyitotta a szekrényünket a mesterkulccsal és kidőlt belőle a 2 gránátalma és a pizza. 

A gyerekeket nagyon megviselte az eset. Izgultak, hogy rendőrségi ügy lesz a dologból, vagy ha véletlenül mégsem találják meg a karkötőt a lámpában, akkor annyi pénzbe fog kerülni, hogy nekünk nem marad semmi és nem tudunk hazamenni Magyarországra. Próbáltam megnyugtatni őket, de sehogysem akart visszatérni a jó kedvük

Mikor szomorúan, csendben ballagtunk át a mi szállodaépületünkbe, Fütike halkan megszólalt: "Sajnálom, hogy titeket is belerángattalak ebbe."
Na ez volt az a pont, ahol végre megtört a csend. A szobaajtóig csak dőltünk a nevetéstől a saját bénaságunktól. 

Erre az estére jutott még egy a kreatív megoldásaimból, ugyanis Annának begyulladt az ínye, és nagyon szerette volna, ha a 2 multin kívül valami hatékonyabb gyógymódot is kitalálnék. 

Egy darabig gondolkodtam, hogy Kína kellős közepén este 10-kor mit csináljak vele. Eszembe jutott, hogy a kakukkfű nagyon jó gyulladáscsökkentő, az internet meg még a bazsalikomot is említette. Rövid fejvakarás után felvillant a fény, lekaptam a provancei fűszerkeveréket a polcról, és főztem egy jó erős öblögető teát neki. Csak annyit mondott rá, hogy kicsit emlékezteti az íze a bolognai-ra. :)  

Szombat reggel már 8 órától folytak az egyeztetések arra vonatkozólag, hogy hol töltsük az utolsó közös hétvégi napunkat. 11 órakor még mindig 5 variáció volt versenyben, fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk, de ez rajtam kívül senkit nem izgatott. A hülyeség az ment...

Valamikor dél körül csillapodtak le a kedélyek, békét kötöttünk, majd egyezséget egy "közeli tó" meglátogatásáról. Annyit tudtunk erről a tóról, hogy Norbi szokta látni a kocsiból. Viszonylag magabiztosan állította, hogy 3 utcányira van, és az út jobb oldalán. Abban már kevésbé volt magabiztos, hogy odafelé látta az út jobb oldalán, vagy hazafelé, és hogy azt a 3 utcát tulajdonképpen milyen fokú koncentrációs állapotban számolta meg.  

Kinéztük a térképen is, és az is jelölt tavat, többet is, az út jobb és bal oldalán is. A kérdés csak az volt, hogy a térképen jelölt tóhoz érkezve néhány döglött halat és pár szál lótuszvirágot találunk, egy kerítéssel körbevett építési területet vagy tényleges turisztikai tevékenységre alkalmas helyet. Ezt itt Kínában soha nem lehet tudni.
 
A gyanús előjelek ellenére vígan és magabiztosan indult el a csapat. Lehet, hogy az előre elhatározott irányból való eltérésünk, lehet, hogy a távolságok rossz megbecsülése, lehet, hogy Norbi felületes megfigyelőkészsége volt az oka, mindenesetre nem volt annyira kedélyes kis túrázás az odafelé út, mint amilyennek kívülről nézve esetleg látszhattunk. Azt már nem részletezem még egyszer milyen érzés 35 fokban, 99%-os páratartalomban a napon sétálgatni, mert elkopott téma. Azt az elkeseredettséget viszont muszáj átélnetek, mikor már a 10.ik utcasarkon fordulsz be úgy, hogy na majd most megpillantod a tavat, aztán befordulsz rajta és a járda vége a látóhatár szélén eltűnik a ködben. 

Amikor már a feladás határához érkeztünk, a következő járda végén végre valahára megpillantottuk a tavat. És a tó lélegzetelállítóan szép volt. Megérte minden egyes verejtékcseppjét. 

Annyira ki voltunk már éhezve egy kis természetre, hogy rávetettük magunkat, mint tyúkok a dinnyehéjra. Mindent ki akartunk belőle facsarni. Sziklát másztunk, jógáztunk, hasaltunk a fűben, virágot szedtünk, mocsarat szelídítettünk, fényképeztük egymást.
Egy sziklafalból és egy kiszáradt tóból Fütikével egész jó kalandot hoztunk össze. Eltévedés a dzsungelben, egyes kevésbé veszélyes vadállatok legyőzése, más fokozottan veszélyesek elől menekülés, kibukkanás a sziklaszirt tetején, leereszkedés az életveszélyes sziklafalon a félelem mocsarába. Átkelés a köveken, miközben elkárhozott lelkek kapdosnak a lábad után. A biztonságot jelentő túlpart szerencsés elérése, és hazatérés a fehér virágok között megbújó kedves rokonok közé. 

Annyira jól sikerült a kaland, hogy Fütike még egyszer megismételte Norbival is, de Norbi kicsit túljátszva a szerepét, egy váratlan mozdulattal fellógatta magát a falra a szakadék fölé. Fütike annyira nem volt oda a szerepjáték hirtelen fordulatáért. Utána már nem nagyon akarta megismételni. 

Na azért akármennyire is jól éreztük magunkat, egy idő múlva kezdett világossá válni, hogy ez a hely akármilyen gyönyörű, azért nem a Tisza-tó. Hiába izzadod térképesre a pólódat, nem ugorhatsz be a vízbe. Akármilyen szélesre forgatod magad alatt a jógamatracokat, a kicsi vérszöcskék ott is megtalálnak, rádugranak és össze-vissza csípnek. Ha belefeledkezel a minél vonzóbb profiloddal a fényképező felé bemutatott jógapozíciókba, a gyerekeid unalmukban darabokat harapnak le egymásból.

A békehadtestünk változatos eszköztárat vonultatott fel, mire a háborús felek egyáltalán újra egymásra bírtak nézni. Norbival még előadtunk egy színdarabot is annak rekonstruálására, hogyan lehetett volna a konfliktushelyzetet vér és maradandó lelki sérülés nélkül megoldani. Hiába adtunk bele apait anyait, nem nagyon hozta a várt eredményt, de mi legalább nagyon jól szórakoztunk. 

Az incidens után sétára indultunk, megkerültük a tavat. Szemrevaló kis tó volt. Annyira tetszett a hely, hogy ha esetleg fürödni lehetne benne, a tartós kínai létforma az "inkább a halál" kategóriából a "totálisan elképzelhetetlen" kategóriába ugorhatott volna. Még azt is megbeszéltük, hogy ide máskor is eljövünk a gyerekekkel.

De azóta meggondoltuk magunkat, mert a taxivadászat nem ment túl fényesen. Megint a "még egy utca, ott majd nagyobb lesz a forgalom" játékot játszottuk nagyjából 45 percen és 5 utcán keresztül. Amikor már semmi más nem volt hátra, mint a fájdalmas kínhalál egy útszéli fűcsomón, akkor arra jött egy üres taxi és megmentett minket. 

A természet és a hányadtatások érdekes hatással voltak ránk, ugyanis az este hátralevő részét azzal töltöttük, hogy körülültük az asztalt, és személyiségfejlesztési-családépítési tréning keretében felváltva sírtunk, nevettünk, beszéltünk, hallgattunk, elrohantunk, vádoltunk, megoldásokat kerestünk, sérelmeket fogalmaztunk meg, kértünk bocsánatot és végül katarzisként egy óriási römipartival vezettük le a feszültséget. Igazán tanulságos nap volt. 

Nem bírtam tovább együtt élni a gondolattal, hogy a hosszú nadrágok és pulcsik becsomagolása kárba veszett munka, megutaztatásuk pedig kidobott pénz legyen, ezért hétfőre egy kis télkereső kalandot terveztem. 

Az internetről nagy okosan a szokott módon kiolvastuk, hogy a koripálya a Wuhan International Plaza 6. emeletén van. Eltéveszteni sem lehet.
Bepakoltam hát a meleg cuccokat, hideg élelmet, megfelelő mennyiségű pénzt, angol és kínai nyelvű térképet, innivalót, mesekönyvet, kiscicákat, kiskutyákat és útnak indultunk. 

Egész úton a Két év vakációt olvastam a gyerekeknek, teljesen elmerültünk a lakatlan sziget érintetlen világában, a fel-felröppenő parti galambok között. Kicsit éles váltás volt hát, amikor a taxi épphogy lassított a pláza előtti emberfolyam mellett, már ketten bent is ültek a kocsiban. A taxisofőr meg mutogatott, hogy jó lenne már haladéktalanul kiüríteni a hátsó ülést is, mert a gyerekek otthon éhesek, abból meg nem él meg, hogy a vackolódásunkat nézegeti. Mire megállt a kocsi már ki is tessékelt. 

A Wuhan Plaza méreteit illetően nem rendelkeztünk elég információval. Kisvárosi lányként besétáltam hát az előttem magasodó 15 méteres kentaur lábai alatt az első utamba kerülő ajtón, amin a Wuhan Plaza feliratot felfedeztem. Átkeltünk 6000 m2 arcápolószeren, majd megtaláltuk az emeletre vezető mozgólépcsőt. Óriási lelkesedéssel mozgólépcsőzgettünk fel a 6. emeletre, ahol nem találtunk mást, csak újabb 6000m2-nyi női ruhát. Szemügyre vettük azért az egész emeletet, aztán a 7. és 8. emeletet is tüzetesen átvizsgáltuk, gondoltam egy 3000m2-es jégpályát csak észreveszünk valahogy, de nyoma sem volt.
 
Visszamentünk hát a földszintre, ahol próbáltam beszélgetésbe elegyedni az információs pultban üldögélő hölggyel, de nem sok sikerrel. Ekkor jutott eszembe, hogy bejövetelkor még egy plázának látszó épületet láttam magunk mellett. Később szerzett ismeretekből tudjuk, hogy ez a Wuhan International Plaza B épülete volt. Kimentünk hát, és újabb lelkes mozgólépcsőzés következett egy újabb 6. emeletre, egy újabb 6000m2-es gyerekruhaosztályra. 
Sikertelenségünk arra késztetett, hogy egy másik hölgyet is elkapjunk, aki saját bevallása szerint beszélt angolul. Sajnos túlfejlett önbizalom több volt benne mint angoltudás, még a prospektusra rögtönzött korcsolyázó emberke láttán is csak sajnálkozva vonogatta a vállát. Pedig szerintem elég jól rajzolok. 

Mikor itt sem jártunk sikerrel, újra körbementünk a komplexumon, hogy találunk e még felfedezni valót és nagy örömmel tapasztaltuk, hogy igen. Még egy további épülettel rendelkezik a Pláza. De sajnos ott sem találtunk semmit. Ekkor már erősen csiklandozta a torkomat az az ismerős érzés, amikor az egó fejszéje sokadszorra csorbul ki a könnyűnek látszó feladatban. Utolsó mentsvárként felhívtuk őrangyalunkat, Norbit, aki mindent meg tud oldani, aki előtt nincs akadály, aki még a legkétségbeejtőbb helyzetből is kiment minket. Nem is rajta múlott, hogy a felhajtott útbaigazító különítménytől (mint később kiderült) egy másik plázában lévő jégpálya megközelítéséhez kaptunk részletes útmutatót. Azért mi megpróbáltuk alkalmazni a hallottakat az általunk birtokba vett komplexumban, bár kevéssé volt kompatibilis, csak újabb hiábavaló köröket eredményezett.

Amit Norbi sem tud megoldani, az az abszolút lehetetlen kategóriába tartozik nálunk, úgyhogy közel voltunk a feladáshoz. Utolsó esélyként kinéztünk egy újabb, feltételezhetően angoltudással rendelkező, a pláza személyzetéhez tartozó fehér inges srácot. Ő sem értette mit akarok, de kikereste a telefonján a fordítóprogramot és kérte, hogy írjam bele mit keresek. Mikor lefordította felderült az arca, és erősen mutogatott kifelé az egyik irányban. Újult erővel indultunk el még egy utolsó útra, a Pláza D épületébe, amit csodával határos módon eddig nem vettünk észre. És igen, a fehér inges srác úgy vonulhat be a történelembe, mint az egyetlen ember, aki tudja hol található a Wuhan International Pláza Korcsolyapályája. Ugyanis a 6. emeleten végre megtaláltuk a telünket. 

A pálya használatának árában benne van a korcsolya kölcsönzés is, mindenféle méretből egy erdőnyi korijuk volt. 

Fütike iszonyatos lelkesedést tanúsított a télkeresősdi, korcsolya, a jég, a korcsolyázás iránt egészen addig a pillanatig, ameddig közvetlen tapasztalatot nem szerzett a keskeny fém és a jég kölcsönhatásáról. Innentől azért voltak kétségei a sportágat kitaláló kreatív csapat elmeállapotát illetően. 

A mi számunkra is gyorsan bebizonyosodott, hogy a korcsolyázás nem tartozik azon sportok közé, amiket úgy szoktak emlegetni, hogy "olyan, mint a biciklizés".  Úgyhogy először csak körbe körbe vonszoltuk magunkat a perembe kapaszkodva további 3 vagy 4 szerencsétlen kezdő vagy újrakezdő társaságában. Aztán körről körre egyre jobban ment a dolog, de az igazi áttörést kétség kívül a hátizsákban sínylődő, alkotóelemeire hullott viseletes keksz elfogyasztása és a melegedő padlóján való egyenletes szétterítése jelentette.  
Mikor visszatértünk, a jég nagy barátsággal fogadott. 

A gyerekek annyira ráéreztek az ízére, hogy alig bírtam őket kivonszolni a pályáról, sőt azóta is azzal nyaggatnak, hogy ismételjük meg valamikor. 

Kései ebédidő lévén nyugati kinézetű étterem keresésére indultunk. Ilyenkor derül ki milyen jó is, hogy előre végigjártuk mind a 4 épület mind a 8 emeletét. Keresés nélkül is tudtuk, hogy egyetlen ilyen hely van, és az a McDonalds. 

Mikor végeztünk, hazafelé vettük az irányt. Kiálltunk a Plaza elé, és a szokott önbizalommal le akartunk inteni egy taxit, aki majd elsőre szépen hazahoz. Csakhogy akadt egy kis probléma. A kiszemelt taxira egyszerre 10-en ugrottak rá, mint az utolsó kenyérre a tescóban karácsony este. És így jártunk a következővel és a következővel, és a következővel. Egy darabig tétován mutogattam a kis térképemet azoknak a taxisoknak, akik véletlenül pont az orrom előtt álltak meg, de mindenki csak határozott nemet intett. Még az ablakot sem húzták le, nehogy valaki beugorjon. Csakis azt vitték el a sokadalomból, aki valamilyen neki tetsző címmel tudott előrukkolni. Mivel nekem nem voltak a tarsolyomban szimpatikus címek, és különben sem kenyerem sem a lökdösődés, sem a tolakodás,sőt, kifejezetten hátul kullogtam a sorban amikor a taxik más orra elől való elorozásának képességét osztogatták, csak néztem, ahogy negyedszerre is kicserélődik a tömeg összetétele mellettünk.
Egyenlőre nem nagyon jutott jobb ötlet eszembe, leültünk hát a gyerekekkel egy betonoszlopra, és kivonódtunk az eseményekből. Ekkor odalépett egy rendőr, aki addig a taxisokat és a rájuk váró türelmetlen és agresszív embertömeget próbálta meg kompatibilissé tenni a forgalom összes többi résztvevőjével. Érdeklődött az uticélunkról (persze csak ráutaló magatartással, mert nem beszélt angolul), majd amikor befogadta az információt  magabiztos fejbiccentéssel jelezte, hogy innentől áttehetjük a vállára a probléma súlyát. Könnyebb is lett az enyém vagy fél mázsával. Nem sokat bíbelődött a dologgal. Kézfelemeléssel megállított egy taxit, mondott neki egy pár szót, majd intett, hogy menjünk. Ahogy írtam az előző postban, itt a hierarchia az egyik legfőbb érték. Márpedig a rendőr a ranglétra magasabb fokán áll, mint a taxisofőr. És ez így van jól. :)

Fütike elég nehezen viseli, hogy Norbi dolgozni jár, reggel eltűnik és este jön haza. Legalább hetente 2x hosszú percekig sír miután elment. 

Kitaláltuk hát, hogy talán azzal könnyítenénk a helyzeten, ha szemügyre vehetné hova megy el minden nap, megismerkedhetne az ott dolgozó emberekkel, meggyőződhetne róla, hogy viszonylag kevés köztük a zombi és a farkasember, és hogy a gyár az óperenciás tengeren és az üveghegyen innen van, tehát ha apa reggel elmegy, nagy valószínűséggel  haza is fog jönni. 

Pénteken reggel fel is kerekedtünk, és elkísértük Norbit szokásos útjára, a Remy gyárba. A gyár az ipari zónában van, itt már semmi más nincs csak nagyobbnál nagyobb gyárak egymás után.
A Remy meglepően szép, tiszta, rendezett üzem. Megmondom őszintén az eddigi tapasztalataim alapján nem ezt vártam.
Természetesen a szokásos feltűnést felkeltettük miközben mindent megnézegettünk, megtapogattunk, de óriási örömmel fogadtak minket. Fütike érdeklődését leginkább a papírvágó keltette fel, de azért az indítómotorok rejtelmeibe is szívesen betekintett. Annyira el volt varázsolva a sok gép és forgó zúgó izé között, hogy még a szokásos kincsgyűjtési körútjáról is le tudtuk beszélni. 
Jó érzés volt látni mennyire nyugodtak itt a körülmények, és mennyire szeretik és tisztelik Norbit a kollégái. Remélem Fütike is megnyugodott kicsit. Holnap kiderül. 

Mikor még úgy volt, hogy Norbi 1 vagy 2 évre marad, akkor megszervezte a cég a beilleszkedési tréningünket, ami segítené a letelepedésünket Kínában. Na, ez a tréning elég sok hányadtatáson keresztülment, átszervezés, tologatás, módosítgatás, és végül a gép most szombatra dobta ki a végleges dátumot. Egyetlen porcikánk sem kívánta reggeltől estig az asztalnál ülni és egy vadidegen pasi power pointjait nézegetni miközben a gyerekek noteszében a nevünk mellett gyűlnek a "ma sem foglalkoztál velem" bejegyzések feketével, a mosogatnivaló nem mosogatja el magát, a kimosnivaló nem mossa ki magát, Wuhan rejtett kincsei pedig tovább lapulnak a térképünk kevésbé ujjlenyomatos részein. Még az sem javított a helyzeten, hogy Viktor, a mexikói tréner már hetek óta küldözgeti a lelkesebbnél lelkesebb emailjeit a jövendőbeli közös tréningünk kapcsán, látszólag kevéssé törődve a mérsékelten lelkes, ritkás válaszainkkal. 

Végül ez a  szombat is felvirradt, és kelletlenül reggelizni mentünk, majd visszafelé Viktor is csatlakozott hozzánk fülig érő mosolyával. Amilyen kevés lelkesedés volt bennünk, annyira jó volt a tréning. Minden eddig felmerült kérdésünkre választ kaptunk, rengeteg érdekességet megtudtunk, és ami a hab a tortán, a hongkongi utazásunkhoz is hasznos támpontokat kaptunk. Például ha nincs Viktor, simán lefoglalom a szállást Hong Kong prostitúciós és drogkereskedelmi paradicsomának kellős közepén. Úgy látszik van érzékem az ilyesmihez. Egyszer Miskolctapolcán foglaltam szállást egy éjszakai bárban. Már a szobában is feltűnően sok volt a piros drapéria, de a tény csak akkor vált biztossá, mikor lementünk vacsorázni és a terem középpontjában egy táncos rúd állt.
Viktor vicces volt, lekötötte a gyerekeket is, nagyon jól szórakoztunk.

Megtudtuk, hogy Fütike miért olyan népszerű Kínában. Többen úgy hiszik, hogy Buddha második eljövetele már be is következett és most itt él köztünk egy kedélyes, kerek kisgyerek képében. Igyekeznek a saját kisfiaikat is erre a képre formálni, de ha látnak egy kifejlett példányt, muszáj közelebbről is szemügyre venniük és megérinteniük, mert benne van a pakliban, hogy esetleg ő az. 

A kínaik életében jelentős szerepet játszik a kapcsolatrendszer. Aki benne van a körben azt óvják, védik, segítik, aki nincs, azt teljesen levegőnek nézik. A boltban rátolják a bevásárlókocsit, eléállnak a sorban, majdnem elütik a gyerekét a zebrán. Mi egyszerűen kívülállók vagyunk nekik, függetlenül attól, hogy milyen országból jöttünk. Az, hogy magyarok vagyunk amúgy sem túl jó pont, ugyanis a feltételezett mongol őseink nem tesznek jót az első benyomásnak. 
Tehát viszonylag nehéz bekerülni a belső körbe, viszont van néhány trükk. Ha kínai ételeket eszel pálcikával, ha tiszteletben tartod a hagyományaikat és szokásaikat, például két kézzel, a kínai írással felfelé adod oda a névjegykártyádat, ha megmászod a nagy falat, ha magas vagy vagy idős, és jó sok időd van bevágódni, akkor bekerülhetsz a körbe. 

A kínai emberek legfontosabb értékei: Család (idősek szerepe, tisztelete, generációk együtt élése), pénz, hierarchia (a rangban felettük álló feltétlen tisztelete, tetteinek, szavainak vita nélküli elfogadása), harmónia (feng sui) , hazaszeretet, büszkeség (fontos, hogy arcod legyen), kapcsolatok (csak a körön belül)
Ha ebből a szempontból vizsgálod a hozzáállásukat, a cselekedeteiket és az életmódjukat, rengeteg minden érthetővé válik, ami eddig érthetetlen volt. 
Legfontosabb szimbólumuk a jin és jang. Ez áthatja az életmódjukat, a társadalmat, a munkamorált. Nincs egyértelmű igen és egyértelmű nem, mindenhol érezhető a kettősség.

A tréning végén Viktor elmagyarázta, hogy mire figyeljünk HongKongban, mit nézzünk meg, hogyan közlekedjünk, hol együnk. Enélkül elég kalandos lett volna a kirándulás. Mondjuk így is az lesz, de legalább minimalizáljuk az éhen halás és az elveszés kockázatát.

Este még levittük lemozgatni a gyerekeket a boltba. Már másodszorra láttam azt a hangulatot, ami ilyenkor ott van, de nem tudok betelni vele. Az emberek táncolnak az utcán, a gyerekek görkoriznak, trambulinoznak, egy kivetítőn megy egy mozifilm, teljes fesztiválhangulat. Egyenlőre nem tudtam kideríteni az okát, de Norbi szerint minden derűs estén ez van. Majd legközelebb viszem a gépemet és megörökítem. Sőt, lehet, hogy beállok táncolni. Csak nem tudom szabad-e. 

Viktor adott néhány wuhani tippet is, ezért ma rögtön ki is használtuk a lehetőséget és elmentünk a Guiyuan Buddhista templomba. A legfőbb vonzereje a vegetáriánus étterem volt, meg a híres ezer teknős, aki ott lakik.

Most először menősködhettem Norbinak a wuhani közekedésből összegyűjtött tapasztalataimmal. Oda is tettem magam rendesen. Olyan beleéléssel dugdostam a térképet a taxis orra alá, hogy öröm volt nézni. 

Megérkezésünkkor az első, amit a gyerekek észrevettek 2 kis girhes cicakölyök volt az egyik lépcsőn. Alig akarták elengedni őket. 

Utána némi készpénzért cserébe megkondíthatták Norbiék a harangot. 

A templom itt is több épületből állt, körülbelül ugyanolyan szerkezetű volt, mint a taoista, amit az első napokban láttunk. Annyira hasonlított erre az egész, hogy el is bizonytalanodtam afelől, hogy a múltkori tényleg taoista volt e. De rákerestem és tényleg. Nem igazán értem. 
Tehát itt is nagy istenalakok üveg mögött, előttük áldozati ételek, imazsámolyok.

Az épületek közötti tereken nagy medencében pedig ott vannak a teknősök. Természetesen legális teknősetetési tevékenységet is lehet folytatni, ha megveszed a jóváhagyott teknőseledelt. De látni a gyerekek arcát miközben valamilyen állattal kapcsolatos karitatív munkát végezhetnek, az minden pénzt megér. 

A vegetáriánus étterem az egyik épület emeletén volt. Már az éhségtűrőképességünk határát súrolgattuk mire ideértünk, ezért elég érzékenyen érintett bennünket, hogy az elénk helyezett étlapon nem volt egyetlen kép sem, egyetlen ismerős karakter sem, és a pincérnő még köszönni sem tudott angolul, nemhogy segíteni. Egy darabig tétován üldögéltünk, miközben csak a zsugorfóliába szúródó evőpálcika pukkanó hangja hallatszott a gyerekek felől újra és újra megtörve a kínos csendet. Ez egy látszólag feloldhatatlan konfliktus, mind a 3 felnőtt résztvevőtől igen erős agyi tevékenységet követel. 
Szinte egyszerre jutott eszünkbe Norbival, hogy nincs más megoldás, találomra rábökünk 4 dologra és Buddha gondjaira bízzuk magunkat. Olyan éhesek voltunk, hogy megettünk volna bármit, amit elénk raknak, legyen az savanyított békalencse vagy penészes pincében érlelt lótuszbogyó. 
Mielőtt megtettük ezt az elszánt lépést még kétségbeesetten utoljára körülnéztem, és megpillantottam egy európai kinézetű családot az egyik asztalnál. Mentőötletként megpróbáltam elmagyarázni a pincérnőnek, hogy akkor ugyanazt kérjük, mint ők. A család 2 kiskorú gyermekkel rendelkezett és igen elégedettnek látszottak, gondoltam  nagy baj nem lehet. A pincérnő úgy értelmezte, hogy kérjük meg őket, hogy tolmácsoljanak, ezét oda is viharzott hozzájuk, aminek az lett a vége, hogy először az ételeiket kóstolgattuk, majd körbeültük az asztalunkat és leadták a rendelésünket jobb híján arra, ami maradt még a konyhán. 

A kooperáció sikeres volt, ugyanis az ételek nagy részéről azt sem tudtuk, hogy milyen növényfajba soroljuk, de nagyon finomak voltak. 

Ebéd után tovább sétáltunk a templomban. Van egy terem, amiben 500 db szerzetes szobor van. A hagyomány szerint ha elkezded számolni a szobrokat attól amelyiknél beléptél a terembe addig, ameddig le nem számoltad az éveid számát, amelyiknél akkor tartasz, megmondja milyen év vár rád. szerencsés, vagy szerencsétlen. 

Fényképeztem egyet Tatinak is, hogy ne bánkódjon a szemöldöke miatt. Előfordul ez még egy szerzetessel is.  :)

Egy kép Kína kettősségéről. Előtérben a hagyomány, háttérben a fejlődés. 

Ez pedig már a taxiból készült hazafelé, ahogy a templom bejárata előtt egy tenyérjós éppen jósol egy fiatal lánynak. 

Mára egy tudományos kiállítást terveztünk, amiről azt gondoltam, hogy olyan, mint otthon a csodák palotája, de ezt reggel még semmivel nem tudtam volna alátámasztani. A honlap (google fordító) elég szűkszavúan nyilatkozott róla:

 függetlenül Wuhan Természettudományi és Műszaki Múzeum, vagy a honlapján, ha úgy érzi, az öröm a látogató és a böngészés, úgy érzi, a mágia technológia, OK, ha kell tanulni, gondolom, és ha úgy gondolod által előidézett módszerrel belátás, bölcsesség megvilágosodás, és folyamatosan fokozza a kreativitást és az innováció, hogy maximalizálják vizsgálja meg a kreatív potenciál, ez a mi legnagyobb kényelmet és elégedettséget

Reggel a szakadó eső láttán kicsit meginogtam, de aztán eszembe jutott hogy ha egy kis eső meg tud állítani, akkor meg sem érdemlem az anya jelzőt. Ezért nem állított meg. 

Mivel hármunknak csak egy esőkabátja volt, úgy döntöttem nem visszük el azt az egyet sem, ezzel minimalizálva minden esővel kapcsolatos konfliktushelyzetet. 
Az utunk eleje a szokásos módon zajlott. Porta, taxi, képzeletbeli fék nyomogatás, megérkezés. A kép nem volt túl biztató. Eső, magas sokablakos épület, sehol egy ember. 
Befutottunk a fedett csarnokba, és a bejárat mellett álló robotzenekar láttán nagy kő esett le a szívemről. Onnantól kezdve nem volt megállás. Olyan volt mint a csodák palotája, csak itt még azt is magunktól kellett kitalálni, hogy hol mit kell csinálni. Mert angolul csak elvétve volt kiírva bármi is. 

A robotzenekar óránként játszott valamit, és 4 emeleten körülbelül 500 féle tudományos kísérlet és kipróbálnivaló várt ránk.

A kiállítás teljesen kihalt volt. A 3. és 4. emeleten még teremőrök sem voltak, kicsit olyan érzésem volt, mintha mi lennénk az éjszakai portások és suttyomban próbálgatnánk a kiállítási tárgyakat. 

A személyes kedvencem ez a tábla volt. Telerakva szögekkel, amiknek a hegye állt ki hátul letompítva, és elől meg volt egy kis hely, hogy át tudd tolni. Amikor tolod a szögeket, a másik oldalon egy minta rajzolódik ki.
Kihoztuk a maximumot a kísérletből, még arclenyomatot is csináltunk.

A legmorbidabbnak azt találtam, amikor egy embert kellett összerakni belűlről. Azért az nem hétköznapi, ahogy kiabál a gyerek, hogy anya, ez a kis kukac mi? Az, egy béldarab kicsim. És hová tegyem a lép alá vagy fölé?
Egy darabig elszórakoztak a májak, vesék, tüdők helyrepakolásával, de nem sok sikerrel. Asszem elég nagy bajban lennék, ha egyszer ezt élesben kellene csinálnom. Bár viszonylag kevés a valószínűsége, hogy egyszer kelljen. 

A másik kedvenc a csillagforgó. Ez egy nagy henger, a belsejében egy kis pallóval. Bent sötét van, és körbe forgó csillagok vannak vetítve a falra. Olyan durván elszédülsz, hogy ha nem lenne korlát leesnél a pallóról. Ha viszont becsukod a szemed, nem jön létre az optikai csalódás, és tudsz menni rendesen. Hihetetlen. 

Órákig bóklásztunk egyik játéktól a másikig. 

Kifelé menetben még újrapróbáltuk ami a legérdekesebb volt. Mivel kongott az ürességtől, akármelyikkel akármikor játszhattunk. Én meg még attól féltem, hogy  itt Kínában az időnk nagy részét sorban állással fogjuk tölteni.

Ettől a taxi dologtól még mindig nagyon tartok. Mikor már 15 perce sétálgattunk tétován az út egyik oldaláról a másikra, majd vissza, megkérdeztem Annától, nagyon látszik e, hogy nem igazán tudom hogy kell csinálni. Azt mondta nagyon, de csináljam csak, neki sincs jobb ötlete. Mikor már eléggé eláztunk, a jószerencse megint mellénk pártolt, arra jött egy zöld jelzésű, és egyből rábólintott a térképünkre. Ugyan nem tudta hol van, de intett, hogy legyünk csak nyugodtan, csukjuk be az ajtót, helyezkedjünk el, megoldja. Telefonon kért segítséget, hogy megtalálja a hotelt és 40 perc múlva már vissza is értünk a biztonságba. 

Mikor hazaérkeztünk kiderült, hogyan lehet leggyorsabban rávenni egy válogatós gyereket arra, hogy azt egye amit főzöl. 1. lépést: éheztesd ki. Ne adj neki semmilyen formában ennivalót körülbelül 5 órán keresztül. Lehet próbálkozni a 4 és 6 órákkal is, de én csak az 5-ért tudok kezeskedni, mint kipróbált módszer. 2. lépés: Ne hagyj alternatívát. Távolíts el 100 méteres körzetből mindent amit valaha elfogadott tőled, és azok alapanyagait, és azokat a boltokat, ahol az alapanyagok fellelhetőek lennének. 3. lépés: Most már nincs más dolgod mint elétenni a főztödet és elégedetten nézni ahogy elfogy.

Ebéd után csendespihenő gyanánt a gyerekek számítógépeztek lent a business cornerben (magyarul:jólfésült emberek kényelmetlen ruhákban fotelekben ülve laptopokat és mobiltelefonokat nyomogatnak) amit mi játékteremnek használunk. Én csak itt tudok tanulni, mert mióta itt vagyunk Kínában én vagyok a superhero, az egy és utánozhatatlan, a legópartner, a kézimunkapartner, a szerepjátékpartner, a barkóbapartner, az ételosztó, a meseolvasó, a programfelelős, az ügyeletes megmentő, aki mindent tud, mindet lát, mindent hall, tehát rám mindig és mindenhol szükség van. Nálam már csak egy érdekesebb létezik. Az angry birds.
Ha egyszer átmegyek a vizsgán és jógaoktató leszek nem másnak adok hálát, mint a Rovio Entertainment-nek. 

Innen indultam jógára is. Norbival melegváltottuk a fotelt a gyerekek mellett.
Ez a jóga most alakformáló volt. Annyira megható, amilyen szeretettel fogadnak ott engem. A recepciós már ugrott is fel, hogy letakarja a bicikli ülését, nehogy elázzon mire végzem. Vizet nyomnak a kezembe, kísérgetnek. Maga az óra nem volt különleges. De a végén egy hirtelen fordulattal kiderült, hogy miért hívják alakformálónak. Relaxáció előtt mindenkinek 20 felülés, 20 mellkas emelés hason. Na azért csak meg tudnak lepni. Ezt már szeretem.  

Hazafelé már a biciklizés közben meglegyintett a tökéletes nap szele. De csak akkor kerekedett ki szép egésszé, miközben Anna esőkabátjában egy zacskó sült gesztenyével a kezemben sétáltam át a zebrán, csordogált be a könyökömnél véget érő kabát alá a hűvös őszi eső, és éreztem a mellettem elhaladó robogókon ülő, munkából hazafelé tartó emberek fáradtságát. És megszerettem őket. 

Érdekes csörömpölésre keltem tegnap reggel. Olyan volt, mintha valaki mosogatna a konyhában. Nem nagyon értettem a dolgot, mert tudtommal Norbi dolgozik, én alszom, a gyerekek meg nem szoktak mosogatni. Egy darabig elhallgatgattam ezt a fülemnek igen kedves hangot. Mondom akárki is teszi, nagyon jól teszi. Mikor már teljesen kiment az álom a szememből, felkeltem és megállapítottam, hogy ebben az új szobában minden reggel a szemétürítés mellett el is fognak mosogatni helyettem. Nem rossz kilátások. Jól kezdődik ez a nap.

Annyit tudtam a Wuhan Sea World-ről, hogy vannak ott vízi állatok, (elárulom, hogy a feladványban fóka szerepelt, de csak a képről találtam ki én is), és hogy a nyitvatartás valószínűleg a két időpontnak látszó szám közötti időintervallum. Meg kellett elégednem ennyivel, ha ennyi adatott. Norbi hallgatólagosan támogatta a "Fedezd fel mit dugdos még Wuhan" projektet, bár nem igazán hitte el, hogy komolyan gondolom. Annyit mondott "segítségképpen", hogy a városközpontból nem lesz egyszerű taxit találni visszafelé, mert nem vállalják el ezt a hosszú utat, annyi idő alatt dupláját megkeresik a rövid fuvarokkal. 

Tehát felszerelkeztünk szendvicsekkel, innivalóval, térképpel, pénzzel, és útnak indultunk. Az ajtóban hirtelen támadt egy megérzésem, és visszafordultam még egy 100-asért. Már megtanultam, hogy ezekre a megérzésekre hallgatni kell. Például ha most nem tettem volna, még mindig ott üldögélnénk a Keleti Tó partján és épp patkányt sütögetnénk nyárson vacsorára. Ugyanis a pénzünk már a belépő kifizetésekor elfogyott volna, nem volt nálam telefon, Norbinak pedig fogalma sem volt, hogy végülis melyik uticélt választottuk.

Az első megálló a szállodaporta volt. Okulva a taxisofőrök térképekhez és a betűkhöz való hozzáállásából leírattuk kínaiul a Tengeri Világ címét. Sőt, a recepciós még taxit is hívott nekünk.
Nagyon izgalmas volt csak hármasban elhagyni azt a 2 kilométeres körzetet, ahová eddig be voltunk zárva. Végig feszülten figyeltem a térképet, és próbáltam kibogarászni, hogy merre is járhatunk, gondoltam hasznos lesz majd amikor a patkányvacsora után éjszaka sétálunk haza a leállósávban miközben vállunkat verdesi a szemerkélő langyos eső. 
A feszült figyelem addig volt kivitelezhető, ameddig elő nem került a táskából a zöld ufó és a macskahadsereg. Mert onnantól kezdve multifunkciós üzemmódba kapcsoltam, egy funkcióm intézte a sci-fi forgatást (amiben én voltam a rendező, a dramaturg, az 5 macska magyarhangja, a zeneszerző, és a díszlettervező), másik funkcióm az útjelző táblák kínai karaktereinek kibogarászásával és a térképen lévőkkel való összevetésével foglalatoskodott, a harmadik pedig a képzeletbeli fék tövig nyomogatásával volt elfoglalva miközben a 3 sávos úton 120-al előztünk jobbról 3 egymás mellett közlekedő teherautót. Erről a közlekedési szituációról sokáig azt gondoltam, hogy nem létezik, majd egyszer láttam egy akciófilmben, és aztán eljöttem Kínába... 

Tehát megérkeztünk szerencsésen, a sofőr közvetlenül a jegypénztár mellett tett ki. A jegyvásárlás egyszerűen zajlott. A hölgy csak annyit mondott, hogy túhandrid. Próbáltam vele vitába bocsátkozni arról, hogy a kiírás szerint 120 cm alatt egy egészen minimális az ár, 120 és 140 cm között kicsit több, és van a felnőtt, én pedig egy 110 és egy 135 centis gyerekkel érkeztem, de csökönyös túhandrid volt a válasz. Hiába néztem jobbra és balra, sehonnan sem jött semmilyen segítség, ezért előkotortam a túhandridot a pénztárcámból, elmormoltam egy rövid hálát a gondviselőmnek aki visszaküldött még egy 100-asért az ajtóban, és bejutottunk. 

A Tengervilág egy valaha jobb napokat látott óriási létesítmény. Hatalmas parkkal, tele megmászható szobrokkal, csúszdaparkkal, vidámparki játékokkal, éttermekkel. És az egésznek a közepén van az épület a halakkal. Kicsit bóklásztunk a parkban. Hálistennek a gyerekeket a legkevésbé sem érdekli, hogy a sárkányszobor, amire felmásznak félig le van e omolva, vagy a 10 éve ottfelejtett antigravitációs forgókán van e még egy csepp festék, vagy hogy a pihenőpadok körül elburjánzott e a mellig érő gyomnövényzet. Ők már addigra rendben voltak élvezetileg mire elértünk a bejáratig. 

Egy függöny elhúzásával juthattunk be a víz alatti világba. Az első szakasz olyan volt, mint egy dzsungel. Sejtelmes félhomály (ezt a képek nem adják vissza, mivel vakuznom kellett), indák, műnövények, sziklák, óriáskígyó, majmok, dzsungelhang. Az illúzió tökéletes volt. Már már teljesen elvarázsolódtam volna, ha a banánpálmák sorát teljes képzavarral meg nem töri néha egy akvárium, fejed fölött lógó szomorú polip, vagy épp térdmagasságban egy zöld lézerháló, de nem hiszem, hogy létezik olyan gyerek, akit ez akár egy percig zavart volna. 

Egy félreeső kis tavacskában rengeteg aranyhalat vettünk észre, és egy nőt botra kötözött cumisüvegekkel. Nem kérdezett semmit, csak a lelkesebbnek látszó gyerekem kezébe nyomott egy botot, és a halakra mutatott. Na, ilyet még soha életemben nem láttam. A halak egymást taposva próbálták bekapni a cumisüveget és 2 perc alatt kiszívták belőle a haleledeles vizet. Ez a jelenet annyira morbid volt, hogy meg sem volt időm lepődni már vége is volt, és a nő tartotta a markát a 10 jüanjáért. Máshol is észrevettem már milyen profi kereskedők ezek az emberek. Mire átgondolod már rég meg is vetted. Ezt meg akarom tanulni. 

A dzsungelből egy hirtelen váltással átkerülünk egy víz alatti alagútba, a fejed fölött úszkálnak a fürdőkádnyi teknősök, ráják, tonhalak, cápák. Egy darabig nézelődtünk, és mikor már tovább indultunk volna, észrevettem valami furát a vízben. Piros volt és hosszú. Ahogy még egyszer visszanéztem megállapítottam, hogy épp egy sellő úszott el a fejünk fölött. Na erre azért nem számítottam. 

Mikor a sellők eltűntek, tovább indultunk, és a medúza terembe érkeztünk. Erről nem is mondok semmit, csak nézzétek. Csodálatos volt. 

A medúzákat pingvinek követték, és végül az út egy ajándékboltba torkollott, ami számomra érthetetlen módon világító játék gépfegyverekkel és felfújható kardokkal volt tömve. 
Közben észrevettünk egy nagyobb teret, ahol széksorok voltak egymás mögött egy üvegfal előtt. Ez volt hát a színpad, ami mögött a sellők bemutatták a produkciót. Szerencsére óránként volt előadás, úgyhogy elhatároztuk, hogy a következőt megnézzük mi is. Aztán feltűnt még egy hasonló széksor, tömve emberekkel. Na az meg a fóka show volt. Volt labdázás, számolás, karika elkapás nyakkal. Nézzétek meg belőle a gyerekek kedvenc részét. 

Mire vége lett, kezdődött a másik, át is siettünk, az első sorban foglalva helyet. Csak hogy kicsit érzékeltessem a méreteket, az első sorból ilyen volt a kilátás: 

Gondoltam itt majd milyen jó felvételeket tudok csinálni a blogra a sellőkről, végre egy igazi különlegesség, mindenki állva tapsol majd. De sajnos közbeszólt valami, amit kényelmes lenne Murphyre fogni, pedig az ég világon semmi köze hozzá. Egyedül az én Pató Pál uras hozzáállásom volt az oka, amikor otthon azt találtammondani: "két vonás, á, ráérek még feltölteni". A fényképező ugyanis pontosan a sellők uszonyának vízbe érésekor fogyott ki. Ha bárkit is vigasztal, azért az előtte lévő rájaetetést még meg tudtam örökíteni. 

Kifizetődő dolog kiéheztetni a gyerekeket az ingerekre, mert utána hosszú ideig a világ legegyszerűbb dolga szórakoztatni őket. A kijáratig még számos szórakozást találtak. Egy lepattant motorcsónakszoborban hosszasan játszottunk tengeri torpedós üldözéses, hajótöréses akciójelenetet, aztán a Keleti Tó partján fél óráig üldöztük a patkányt, amelyiket a 20 méteres parti szemétfövenyben vettünk észre. Majd halált megvető bátorsággal kimentettünk a vízből egy oszló félben lévő ráktetemet, messzelátóval vizsgálgattuk a tó másik partján dolgozó útépítő munkásokat, és tobozokkal bombáztuk a sárkányhajót megtámadó képzeletbeli ellenséget. 

Mire kiértünk a kijárathoz elégségesnek éreztem a mai levegőzést, így hazafelé vettük az irányt. A taxikérdéssel kapcsolatos aggodalmaimat természetesen nem osztottam meg a gyerekekkel, és próbáltam én is kiverni a fejemből, mert egyrészt nem kenyerem az előítélet, másrészt nem szívesen idéztem fel a 9 órája a leállósávban bandukoló szomorú kis csapatunk reggel megalkotott képét. 
Az elvárásmentesítési akció sikerrel járt, ugyanis 5 perc várakozás után Fütike leintett egy taxit, amelyik kelletlenül rábólintott az elé tartott térképre. Nem tudom, hogy ennyire szánalmasan néztem e ki az útjelző köveken üldögélő fejbúbig koszos gyerekekkel, vagy tényleg pont 1 órás kocsikázásra vágyott a pasi, de mindegy is. Kocsin belülre jutottunk, ahonnan már nem rak ki egykönnyen. 
Megintcsak bekövetkezett az, ami üldöz engem itt Kínában, elindultunk az ellenkező irányba, mint amerről jöttünk, majd huzamos ideig arra haladtunk. Fél óráig gondoltam azt, hogy az embernek fogalma sincs hová megy, és fontolgattam a helyes mutogatási formát, ahogyan majd erre fel fogom hívni a figyelmét. A következő negyed órában, miután rendkívül magabiztosan rágyújtott egy cigire, azt éreztem, hogy tudja merre megy, de úgy döntött előtte tesz egy kitérőt Pekingbe, mert fogytán otthon a kosztpénz. Az utolsó negyed óra első 3 másodpercében észrevettem, hogy az ölemben tartott térképen ki lehet hajtani még 10 centit alul, és végig azon a részen voltunk, azért nem találtam magunkat felül. Ugyan ment egy 15 kilométeres kerülőt, belekerült plusz 1500 forintnyi jüanba, de Norbi elmondta később, hogy valószínűleg nem direkt csinálta, hanem a forgalommentesítés miatt meg van határozva nekik, hogy melyik nap melyik hídon hányszor mehetnek át. Mindegy, legalább Fütike aludt egy jót. 

És ha azt gondoltátok, hogy ez a kaland kifárasztotta őket annyira, hogy utána estig csak pihegve üldögéltek egy hűvös sarokba támasztva, hát nagyon tévedtek. Fél óra múlva már a szétkapott lakás romjain kergetőztek és kardoztak a klímatávirányítóval. 

Annyira kívántam már egy kis változást az életünkben, hogy a sok kis kívánság összeadódott és fenekestül felfordult minden. Hihetetlenül kitágult a világ néhány nap alatt. 

Kezdem az elejétől. Múlt héten szólt Norbi, hogy mivel a vízum miatt a szálloda foglalásunk csak 1 hónapra szólt, az le is járt, és új foglalásunk van szeptember 1-től. Egy másik épületben, egy másik szobában. Először nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget. Mondom áthúzzuk vidáman a 2 bőröndünket aztán el van intézve.
Egy későbbi nyugodtabb pillanatban átgondolva a dolgot sokkolt a felismerés, hogy nem csak 2 bőröndünk van. Az időközben megérkezett 7 doboz is szanaszét van már pakolva, valamint a Norbinak van plusz 1 bőröndje, a rengeteg zsarolás céljából helyben megvásárolt játék, tele a hűtő, tele az éléskamra, ajjaj. És ekkor még kíméletességből nem is szembesítettem magam a sikeres hulladékgyűjtési akcióink során bezsákmányolt készlettel, mely közben bambuszfa gyökerekkel, egy szatyornyi kaviccsal, csigaházakkal, damillal és egyéb nagyon hasznos kincsekkel bővült. 
A költözés finoman szólva nem ígérkezett rózsásnak.  
Mivel a gyerekek hetek óta úgy pakolnak, hogy "jön anya, gyorsan dugd el valahová", ezért a szoba minden egyes üreges zugában van valami, vagy több valami. Amik közül egyik sem illik a másikhoz, rosszabb esetben már semmihez sem illik többé, még rosszabb esetben még csak nem is szilárd halmazállapotú. Nem nagyon szerettem volna ha ezt a szobát nekem kell átköltöztetnem, pedig elsőre nagyon úgy festett a dolog. Megint muszáj volt összeszednem minden gyereknevelési tapasztalatomat az ügy érdekében. 
Így esett, hogy 4 órával később gazdagabbak lettünk 3db pisilő kiskutyával, 2 db világoskék műanyagfegyverrel, 3 db vízibombával, és ott állt katonás rendben a 2 bepakolt bőrönd a gyerekszoba falának támasztva.

A többi helység bepakolását nem úsztam meg ilyen könnyen, de végül megbirkóztunk a feladattal, és megállapítottuk, hogy jelenleg pontosan 1 bőrönddel, 1 dobozzal és 3 szatyorral van több cuccunk, mit amit majd haza fogunk tudni vinni. 

Az új szoba hasonló, mint a másik, de valamiért mindenki jobban érzi magát benne. Olyan harmóniát áraszt, hogy még a gyerekek is felfüggesztették egymás bottal verését, a szekrényben ülve sztrájkolást és a1,5 méter magasság alatt fellelhető dolgok szétszerelését. 

Azt, hogy mekkora esemény volt ez most az életünkben azzal tudnám leginkább érzékeltetni, hogy az esti "mi volt a legjobb ma" beszélgetésünkben mindkét gyerek a költözést nevezte meg. 

Jóga ügyben is fontos előrelépések történtek. A szerencsétlen jógatermes kaland nem vette el a kedvem, inkább agresszíven erőszakossá tett. Ezért addig addig bombáztam udvarias iskolaangolsággal írt szívfacsaró emailjeimmel Michellt, ameddig meg nem unta a csendes lelki terrort. Mondjuk sokat dobott az ügyön, hogy Norbi személyesen is eljárt az ügyemben, hosszasan ecsetelve szomorú bociszemeimet és  megindító kalandomat a taxisofőrrel és a ginnel. 
A lényeg a lényeg, szombat reggel megjelent Michelle az ajtóban, és elvitt a jógaterembe. Norbi és a gyerekek passzolták a lehetőséget, ezért kettesben vágtunk neki az útnak. 
Furcsállottam, hogy éppen ellenkező irányba indultunk el, mint a taxissal. Ez kettőt jelenthetett. Vagy a múltkor fejjel lefelé tartottam a térképet, vagy elege volt a rinyálásomból, inkább kivisz a Jangce partra, nyakamba akaszt egy táblát "Az ember színe fehér" felirattal és otthagy.
Nem nagyon szólt semmit, én meg csak akkor beszélek, ha iszok, vagy még akkor se, ezért hamar kínos csend támadt. Egy darabig rosszul éreztem magam emiatt, de aztán kiderült, hogy azért nem beszél, mert fogalma sincs, hogy hol vagyunk és minden idegszálával arra koncentrál, hogy megtalálja a kérdéses utcát. Mondjuk egy idő után már nekem sem volt kedvem a beszélgetéshez, mert lekötötte a figyelmemet a puszta életben maradás. Azt hiszem a vezetés nem kifejezetten tartozik Michelle erősségei közé.

30 perc kínos csenddel, 10km-el és 3 életveszélyes közlekedési szituációval később ott álltunk a terem előtt. A terem pont ott volt, ahová a taxist vezettem a kínai karakteres térképem alapján. Csak éppen nincs ember, aki meg tudta volna mondani az utcafront alapján, hogy ez egy jógaterem. 

Kiderült, hogy a terem 1 hónapig felújítás miatt zárva volt, és éppen szombaton végezték az utolsó simításokat a vasárnapi nyitásra. Nem is alakulhatott volna másképp. Megint pont a legjobb helyen voltam a legjobb időben. Leültettek a kanapéra, és az oktató töviről hegyire mindent elmondott Michellnek. Mert ő csak annyit tud angolul, hogy one, és bye-bye. Én Michelle-el visszaüzentem, hogy vasárnap 4-re ott leszek. Kicsit aggodalmas arccal kérdezgette ugyan, hogy nem e gond, hogy egy megveszekedett kötőszót sem fogok érteni az egészből, de én csak mosolyogva integettem az egyezményes jelet: Ok, ok, minden ok.
Mikor már minden felelősséget átrakott a vállamra ő is megnyugodott, elbúcsúztunk egymásról és távoztunk. 
Olyan boldog lettem, hogy legszívesebben a nyakába ugrottam volna valakinek, ha szoktam volna ilyet csinálni és lett volna ott valaki akivel szoktam. De nem szoktam, ezért csak mentálisan végeztem a gyakorlatot.  
Kihasználva a visszaszerzett önbizalmamat bepróbálkoztam Michelle-nél a bociszemekkel és kisírtam, hogy fundáljuk ki az ingyenes kerékpárkölcsönző rendszerhez való hozzáférésem lehetőségét. 
Több helyen is kellett szaglásznunk, sorban állnunk, telefonálgatnunk, míg végül kiderítette, hogy valahol fél óra kocsikázásra az útlevelem és kaució ellenében adnak kártyát, ami nyitja a lezárókat. De túl bonyolult az egész. 
Meghálálni a kedvességét meghívtuk egy ebédre. Hát, ez az ebéd nem fog azzal a címkével bevonulni a történelembe, hogy "Életünk 3 legcsodálatosabb étkezése közül az egyik". Kiderült ugyanis, hogy a kezdeti biztató jelek ellenére gyermekeink szerint továbbra sem alkalmas egyik kínai étel sem emberi fogyasztásra, az éttermi protokoll elsajátításában pedig még csak az "ez itt az asztal" résznél tartanak.  

Az ebéd után végső csapásként megkérdeztem Michelle-t, hogy akkor a biciklikártyám intézésével megbízná e esetleg William-et. Tudom, hogy kicsit erőszakos vagyok, de addig kell ütni a vasat amíg forró, én meg nagyon akartam egy biciklit. 
És ez az angyal Michelle másnap telefonált is, hogy nála a kártya, elintézett nekem mindent. Holnaptól van biciklim, oda megyek, ahova csak akarok, száguldozok a robogók közt miközben a hajamat borzolja a szél. Jupiii!

Ma el is mentem az első jóga órámra. Nagy izgalommal tekintettem a dolog elé, mert bekövetkezhetett volna az az eset, hogy egész órán meditációs és légzőgyakorlatok lesznek, én meg csak ülök, mint hal a vízben és értetlenül pislogok. 
De nem így történt. Séta közben még arra a francia boltra is rátaláltam, amit az eddigi legrosszabbul sikerült kirándulásunk alkalmával 2 órán keresztül kerestünk. Aztán megtaláltam a termet is. 
Az oktató stílusosan az 1-es öltözőszekrényt adta, mert csak azt tudja angolul. Beléptem a terembe, és kissé megriadtam, mert az órára váró lányok, csak úgy szórakozásképpen teljes spárgában vakargatták a lábujjukkal a fülüket. Mondom itt hamar gond lesz. De szerencsére az óra más ütemben zajlott. Teljesen követhető volt. Mondjuk a csukott szemes részeknél kicsit leskelődnöm kellett, de nagyon jó volt, teljesen feltöltődtem. 

Az energiatöbblet birtokában elhatároztam, hogy utánajárok egy dolognak, ami már régóta motoszkál a fejemben. Mégpedig az a kérdés, hogy az a mocskosul sok ember, aki itt lakik Wuhanban vajon megelégszik-e a Sárga Daru Torony és társai adta szórakozási lehetőségekkel. Gyanítottam, hogy kell lennie még valami másnak is, amit titkolnak előlem.

A gyanúm be is igazolódott valamelyik este mikor a Wuhan térképet nézegettem. Ott sorakoztak körbe körbe az érdekesebbnél érdekesebb turisztikai látványosságok, majd hogy ki nem szúrta a szemem eddig. De hát biztosan ennek is megvan a maga oka, hogy miért pont most került a kezembe.  
El is határoztam, hogy kicsit mélyrehatóbban tanulmányozom őket. Na, az nem volt sima mire a honlapjaikról sorban kihámoztam a hasznos információkat. Ott kezdődik a probléma, hogy a google oldalfordítója csak akkor fordít kínaiból magyarra, amikor kedve tartja, és eddig még nem sikerült rájönnöm hogyan kell a kedvében járni. Amikor épp fordít, akkor sem egyszerű bármit is kihámozni belőle, mert elég sajátságos a fordítási stílusa. Aki például meg tudja mondani, hogy melyik állat leírása a következő kis idézet, az vendégem egy kínai szójaszószos sült tésztára ha hazamentünk:

"Többférjűség rendszer tömítések. Kikötő pecsét, egy emlős, az egész testén rövid haj, a szem nagy és kerek, egy tengeri úszó. Nem hiszem, zan egy verseny. Szeretem vizet, az év legtöbb időt a vízben."

Ha pedig nem fordít, kénytelen vagy vakon kattingatni, ameddig meg nem látsz valami használhatót. Mint például ezt a 2 aranyat érő sort:

日场 9:00—17:00 日场游客可游玩至闭园，具体开放时间以公园园区内公布为准。
欢乐秀场表演:10:30,12:30,16:10 海洋剧场表演:11:30,15:30。

Tehát jövő héttől nekiindulunk a gyerekekkel és felfedezünk mindent, amire csak futja az időnkből. Többet most nem árulok el, de izgalmas hónapnak nézünk elébe ;)

Bátorkodom most már egy kicsit messzebbre menni és beszámolni azokról az érdekességekről, különbségekről, amikkel itt szembesültem. Persze ezzel nem akarok általánosítani, ez csak arra az icipici mikroszkópikus szeletkére vonatkozik, amit megismertem Kínából.

Gyereknevelés: 
Mivel egy óriási lakópark mellett lakunk és nyár van, azaz iskolai óvodai szünet, sokáig el nem tudtam képzelni hová rakják azt a rengeteg gyereket nap közben.  Aztán észrevettük, hogy a lakóparknak van egy külön gyerekmegőrzője, vagy családi napközije, és reggel munkába menet beadják oda a gyerekeket. 3-10 éves kor között van kb a korosztály, és együtt, egy csoportban foglalkoznak velük. 
Olyan 10 óra körül megtelik a park is. Kicsike, 0-3 éves korú gyerekekkel és a nagymamáikkal. Már az egészen kicsi, pár hónapos babákkal is nagymamák vannak. Kis sámlit visznek le, arra ráülnek, esznek, beszélgetnek, közben a babák vagy alszanak a kezükben, vagy ilyen kis járássegítő féle keretben vannak, amit lehet húzni, tolni. Ez a babakocsi szerepét tölti be, mert másfélét nem láttunk. Vagy már járnak, akkor meg bóklásznak össze-vissza. 
10 év feletti korosztály hollétét egyenlőre homály fedi. Egyet sem látni nap közben sehol. 

A gyerekek 0-3 éves korukig fenéknél kivágott nadrágot hordanak, ami alatt nincs semmi. Ezért amikor és ahol szükségét érzik, könnyítenek magukon. A pici babák nagymamája valahonnan tudja, hogy itt az idő, ilyenkor leguggol, a két karjára fekteti a babát, hogy a feneke lelógjon, és így intézik el. A park emiatt súlyos veszélyzóna. Nagyon kell ügyelni hova lépsz, főleg meg, hogy hova hasalsz a fűben. De nem csak a parkban, utcán, sőt boltban sem szégyenlősek. Épp láttam ahogy egy apuka az élő halak akváriuma alá pisiltette a gyereket. 
A gyerekeket elég szigorúan nevelik. Többször láttam, hogy megütik őket, kiabálnak velük, de soha nem dühből, agresszíven, inkább következetesen, nevelési célzattal. 

Utcák:
Az utcákon iszonyú kosz van. Már asszem írtam, hogy sokan rendesen ott élnek. Valószínűleg nagyon kicsik a lakások, és az éttermek konyhái, ezért kis sámlikon az utcán ülve pucolják a zöldséget, mosogatnak. Több helyen az utcára is terigetnek. 
A szemetet gondolkodás nélkül eldobják bárhol, viszont rengeteg szemétszedő, utcaseprő dolgozik folyamatosan. 

Rengeteg nedves szemetet is eldobálnak (ételmaradék, italok) és sokat köpködnek, a szmog és a por pedig óriási, ebből következik, hogy az utcák burkolata koszos, szürke, foltos. Az épületek falai és ablakai is koszosak, Az erre igényesebbek reggel és este is tisztítják az ablakot, így valamennyire tiszta marad. 
A plaza belseje viszont gyökeres ellentétben van az utcával. Ott ragyog minden, az emberek is vigyáznak rá. Egész más érzés. 

Emberek:
Az embereket leginkább közömbösnek mondanám. Általános arckifejezésük semmi érzelmet nem tükröz. Még amikor valami érdekeset, meghökkentőt, megbotránkoztatót látnak, akkor is inkább csak megállnak és bámulnak. Szemérmetlenül bámulnak mindent. 
Többször előfordult, hogy Fütéket tapogatják, emelgetik, paskolgatják a férfiak. Kérdezés nélkül, magyarázat nélkül. Volt, hogy valamit játszott a medencében, mögéosont egy ember, és váratlanul hátulról elkapta és felemelte. Ez az egyik dolog, ami a legjobban idegesít itt. 
Az idősek nagyon jól eltöltik az időt. Látszik rajtuk, hogy tekintélyük van a családban, és értelme van az életüknek. Azt már mondtam, hogy a nagymamák vigyáznak a gyerekekre, ezen kívül láttam őket táncot tanulni a parkban. Reggel egy csoportban kb 10-15 idősebb nő a járda egy árnyékosabb részén azt a hagyományos, lassan mozgós táncot gyakorolta. Körülöttük a gyerekek (gondolom az unokák) mojoltak a fűben.
Rengeteg idős nő és férfi jár a parkba tornázni. Erre külön eszközök vannak, sőt a belvárosban külön körbekerített "játszó"terek, ahol mozognak. Minden reggel látom, ahogy jönnek már 6-tól folyamatosan 9-ig, és mindenféle nyújtó, átmozgató, izületlazító gyakorlatokat végeznek. 
Gyengédséget nem nagyon látok sehol. Nem fogják meg egymás kezét a párok, nem csókolják meg egymást az utcán, sőt a gyerekeket sem ölelik át, vagy puszilják meg. Viszont rengeteget beszélnek. Beszélgetnek az utcán guggolva, éttermekben, parkokban, boltok előtt, uszodában, a szállodaportán, mintha nem sietnének sehová. Láttunk egy férfit, aki tök egyedül sétált az utcán, és közben fennhangon énekelt. De nem látszott bolondnak, csak énekelt. Ráadásul szépen. 

Közlekedés:

Hát, a közlekedés az egy vicc. Nem mondanám, hogy olyan nagy a forgalom, mint amire számítottam, viszont még mindig nem találom benne a logikát. 
Egyszer, amikor az egyik taxiba beültünk, Norbi a taxis kezébe adta a névjegykártyát a Hotel nevével és címével. A taxis annyit mondott. Moment. És elővette a kesztyűtartóból a szemüvegét, hogy el tudja olvasni. Ez az eset sokat elmond a közlekedési morálról. 
Előznek jobbról, balról, megállnak az út közepén, kanyarodnak, bevágnak eléd indexelés nélkül, sávot váltanak váratlanul, a motorosok és a gyalogosok nem érzik úgy, hogy a piros lámpák rájuk is vonatkoznak. 
Viszont nagyon érdekes, hogy egyetlen egy balesetet láttam csak mióta itt vagyunk. Olyan érzésem van miközben közlekednek, hogy rá vannak hangolódva a többiekre. Mintha az egész massza mind egy egységben lenne. Előre tudják, hogy a teherautó be fog vágni, hogy a gyalogos nem fog megállni, hogy a motoros át fog menni a piroson. Érzik egymást. 
Egy esetben nagyon megijedtem. Mentünk az autóúton szürkületben elég gyorsan. Egyszer csak a mellettünk lévő sávban haladó teherautó úgy döntött, hogy inkább ellentétes irányban folytatná az útját, úgyhogy minden előzetes figyelmeztetés nélkül bekanyarodott elénk, átvágott előttünk, majd mellettünk ellentétes irányba folytatta az útját. Bele kellett állni a fékbe rendesen, de egyetlen rossz szó nem hagyta el a sofőr száját. Mintha azt gondolta volna: Megúsztuk, lépjünk túl rajta. 
Városon belül a leggyakoribb közlekedési eszköz a robogó. Az viszont ritka, hogy egy ember üljön rajta. Általában egész családok, gyerekestül, bevásárlószatyrostul, dobozokkal felszerelve. A gyerekek vagy ülnek az anyjuk ölében, vagy az apjuk előtt állnak és fogják a kormányt.

Az autósok folyton dudálnak. Akkor is ha előzni akarnak, akkor is, ha elhaladnak valaki mellett, akiről feltételezik, hogy a közeljövőben sávot akar váltani, akkor is, ha valaki a közelében van annak a területnek, ahol el fog haladni.
A nem hivatásos sofőrök nagyon rosszul vezetnek. Sőt, még a hivatásosak is gyanúsak. Leginkább a tolatás, parkolás, y megfordulás okoz problémát. Gyakran megállok és megvárom, mert nem hiszem el, hogy egy felnőtt férfi ennyire bénán tolasson be egy parkolóhelyre. Magyarországon már fent lenne az FB-n és mindenki rajta röhögne.