Vasárnapra városnézést terveztünk. A sofőr (Naurdine) alig győzte kitalálni, hogy mivel kedveskedjen nekünk. Többféle programot állított össze. Mivel még délután fotózkodni akartunk a parton, a rengeteg javaslatból csak egyet választottunk ki, az Amfiteátrumot El Jem-ben.
Az utunk olajfák végeláthatatlan ültetvényei között vezetett. Mindenhol csak olajfák. A sövény, ami egy-egy telket elválaszt, az kaktusz. Pontosan az a kaktusz, ami otthon van a kertemben, csak ezek felfelé nőnek. Az enyém meg a talajon szétterülve. Valószínűleg az a téli 25 fok különbség lehet az oka.
Kiderült, hogy a virágzás után keletkező kis piros gubacs az a gyümölcse. És az ehető. El is határoztam, hogy majd otthon az enyémet meg is eszem.
A csodával határos módon még egyszer szóba került ez a kaktusz téma, amikor is kiderült, hogy egyszer volt Naurdin-nak egy ügyfele, aki nagy lelkesedésében leszakajtott egyet, majd egyből bele is harapott. Már senki nem tudta megállítani. A programot nem tudták folytatni, ugyanis mentek a balesetire. A gyümölcsöt ugyanis kívülről pici, nem látható tüskék borítják, amit előbb le kell róla hámozni, vagy a napon leszárítani és letörölgetni. Ha azzal együtt eszed meg,... Képzeld el az üveggyapotot a kezeden… Most a szádban…
Amúgy zárójelben megjegyzem, hogy én is megettem volna otthon simán, mint ez a történetbeli hülye szőke. De ezt nem vertem nagy dobra.
Tehát van ez a Kolosszeum Tunézia kellős közepén. Sok mindenre számítottunk, de arra nem, hogy életünk első kolosszeumát itt találjuk majd meg. Naudine nagyon büszke rá. Alapvetően is egy büszke hazafi, de erre aztán a legbüszkébb. A kolosszeum körül limlom árusok, ahogy kell, antik csecsebecsék, tányérdarabkák, műanyag hűtőmágnesek, fröccsöntött tevék, minden ami csak kell a turistának. Pedig annyira szezonon kívül vagyunk, hogy ennél már csak egy cunami után 2 nappal lehetne jobban.
Mégis ott vannak és vadásznak. El is kapott minket egy megnyerő mosolyú arab férfiú. Kettőt se tudtunk szólni, már rajtunk is volt a kendő, elnevezett minket Arafatnak és Fatimának, fényképezkedés, öröm, honnan jöttünk, pár magyar mondat erős akcentussal, már le is voltunk véve a lábunkról. Aztán jöhet az üzlet. „ha ezt meg ezt megveszed, a kendők ajándékok. Adj, amennyit akarsz, az amerikaiaknak 100-ért adom, de ti magyarok vagytok, rokonok, adj, amennyit jónak látsz. „
Csak sodródtunk az árral, az ember gondolkodni sem tud a szóáradatban. Végül „féláron” megvettünk egy kasmirkendőt, meg egy fabábut.
A Colosseum tényleg jókora építmény. Szinte nem tudom elhinni, hogy 2000 éve itt áll, és még mindig ilyen állapotban van. Régen még tudtak építkezni. Körbesétáltunk ahol a nemesek sétáltak, aztán ott is, ahol a pórnép nézte a cirkuszt és ette a kenyeret, meg lementünk az alagsorba is, ahol a rabszolgákat és a vadállatokat tartották. Nem tudom ez máshol is így szokás volt-e, de itt a padló alól egy csigás emelvényen emelték fel a porondra az éppen aktuális küzdőfelet. Hogy még nagyobb legyen a meglepetés és még nagyobb az öröm a nézőtéren.
Azt, hogy mi erről az egészről a véleményem, és hogy éreztem ott magam, ahol ezek tényleg megtörténtek (nem csak könyvben, tévében, hanem ott, azokon a köveken, amiken álltam), azt kiskorú olvasóim miatt nem részletezem. Legyen elég annyi, hogy nem kifejezetten tettem magamévá az élményt.
Találtunk egy igazi vadállatot is, aki biztosan az egyik cirkuszi oroszlán reinkarnációja. J
Nemrég megfogadtam, hogy nem szalasztom el az életem lehetőségeit. Ha jön, és érzem, hogy ezt most nekem dobták, akkor elkapom. Eddig mindig azzal áltattam magam, hogy majd lesz még jobb is, majd lesznek kedvezőbbek a körülmények, majd összeszedem a bátorságom, és akkor… De kiderült, hogy soha nem lesznek kedvezőbbek a körülmények, mert azok az aktuális körülmények pontosan nekem lettek létrehozva.
Száz szónak is egy a vége, amikor megláttam a tevéket, már tudtam, hogy én bizony fel fogok ülni. Nem sivatag, nincs is rajtam a Fatima kendőm, de kétségkívül teve hátán ülök.
És láthatóan Norbira is terápiás jelleggel volt a pillanat varázsa.
A kimerítő teveszelídítés után beültünk egy helyi kávéházba. Itt kávéházba csakis férfiak ülhetnek be. Nők soha. Ezért hát Naurdine nagyon mókásnak találta, hogy engem is beültessen. Iszonyatosan elégedett volt magával, a helyi lakosság megbotránkoztatása különösképpen szórakoztatta. Engem kevésbé. Csak azon fohászkodtam, nehogy véletlenül túl sok narancslét igyak és el kelljen mennem wc-re.
Utána még betértünk egy „fast food” étterembe. Ugyanaz, mint tegnap. Tulajdonképpen a Subway tunéziai megfelelője. J Csomó féle kenyér, szósz, zöldség, hús, vaslapon megmelegítve. Az árak lényegesen barátibbak, az ízek szerintem ugyanazok. (Bocs, Subway rajongók)
Ekkor már kora délutánra járt az idő és nem akartunk tovább menni. Terveben volt egy olvasgatós, lazulós, pózolós, fényképezgetés a tengerparton, menni kellett hát.
Naudineból előjött megint a kisgyermeki énje a keresztanyuval, mert még tett egy kis kitérőt, hogy megmutassa nekünk a másik nagy nevezetességet, az 1500-2000 éves (!) olajfákat. Ez tényleg durva. Még a rómaiak ültették. Ha egy ilyen lenne mondjuk Hong Kongban, üvegfallal vennék körül és egy drótkötélpályán közlekedő sárkány alakú fülkéből lehetne megnézni 15 ezer forintnyi hong kong dollárért.
Itt két szemétkupac között voltak elhelyezkedve, néhány, a szélben szálldogáló intimbetét és világoskék kukászacskó társaságában.
Azért igyekeztem előnyös beállításból fényképezni. Nehogy elvigyenek valami arab kényszermunkatáborba tevehajcsárnak, mert rossz színben tüntetem fel az országot. J
A tengerparti kalandunkkal kapcsolatban elég rossz előérzetem volt. Mondtam Norbinak, hogy könyvet szerintem felesleges vinni… Végülis vihettünk volna, de néhány percen belül csatlakozott volna Müller Péter is a repkedő intimbetétekhez az ezeréves olajfák körül. Ugyanis ahogy elhagytuk a szálloda kertjének végében lévő szélfogókat, a lábunkon alig bírtunk megállni. A szemünk és a szánk tele lett homokkal. De azért nem kell izgulni, meg lehet ezt is szokni. A képeken egészen úgy nézünk ki, mint akik egy kis vacsora előtti sétára kiandalogtak a tengerpartra. J
Elsétáltunk egy jó darabon, mert egy érdekes sportra lettünk figyelmesek néhányszáz méterrel odébb. Sárkányrepülő kinézetű nagy ponyvák jöttek-mentek a víz fölött. Közelebbről észrevettük, hogy egy-egy ember van a kötelek tenger felé eső végén. Még közelebbről az is látszott, hogy az emberek tenger felé eső végén szörfdeszka is van. És így mennek ide-oda a hullámok között a deszkáikon. Aztán ha kedvező a szélirány, meg a hullámirány, akkor magasra felugranak és forognak meg örvendeznek a levegőben. Aztán visszaszállnak a vízre. Ez a legfurább téli sport, amit eddig életemben láttam.
Annyi jutott eszembe róla, hogy nincs az a gyémántgyűrű amiért én ebben a tornádó erősségű szélben vizes nejlonszerkóba öltöznék.
A vacsora svédasztalos volt. Nem dobogtatta meg annyira a szívünket. Ugyan sertéshúst nem esznek, azok nem foglalták a helyet, de a zöldségeik elég ízetlenek. Még szerencse, hogy süteményben jók ;)
