Amilyen az én hétfőm és keddem volt, na az mindennek nevezhető, csak dolgosnak nem. Alig vártam, hogy Norbi elmenjen a gyárba, kiraktam a ne zavarjanak táblát, fejemre húztam a takarót, és ki sem mozdultam egész délelőtt. Délben, mikor már kezdtem éhes lenni megfürödtem, ittam egy kis vizet és nagy nagy szeretettel gondoltam a reggelire, meg az eljövendő vacsorára. Aztán jógáztam, mert ahhoz legalább üres gyomor kell. És folytattam a semmittevést estig. Na jó, ez nem teljesen igaz, mert egyszer mikor észrevettem, hogy egy idős pár napozik (csak arcra) a medence mellett az egyik nyugágyon, azonnal lesiettem én is. Hátha tudnak valamit, amit én nem. De nem tudtak. Még becsületből ott ültem 10 percet, de lobogtatta a szél a hajamat rendesen.
Az utolsó estén elmentünk még egy utolsó sétára a parton,
majd Norbi elvitt vacsorázni egy kis helyi étterembe. Az este több szempontból is furán sikerült. Először is a Monastirben tett rövid városnéző körünkből kiderült, hogy szebb város, mint bármelyik másik hely, ahol eddig jártunk Tunéziában. Nem is értettük, hogy eddig miért nem nézhettük meg. A másik, hogy az étteremben a pincér nagyon fura figura volt. Annyira örült neki, amikor egy-egy fogást elénk rakott, hogy hangosan nevetett magán, cuppogott és majd elájult a saját nagyságától. Még soha nem láttam ilyen elégedett pincért.
Ezen az estén határoztuk el, hogy vissza kell még ide térnünk a gyerekekkel is a nyáron. Sok munka van még abban a gyárban.
