Anna nagy segítséget nyújtott hétfő reggel, mikor kisebb vitába bonyolódtunk a velük való játszás és nem játszás kérdését illetően. Azt mondtam azért nem játszok, mert nincs semmi energiám hozzá. Mondja meg hogyan szerezhetnék, szerzek, aztán játszunk.
Azt mondta szerinte rosszul közelítem meg a dolgokat, mert őt pont a játék tölti fel, játsszak velük és meglátom nekem is használni fog. Tetszett ez a fajta őszinte és furfangos hozzáállás, mondom végülis nekem sincs jobb ötletem, meg lehet próbálni. Azzal előszedtük a szemétgyűjteményünk megmaradt elemeit és kézműveskedésbe kezdtünk. Íme az eredmény:
Én lepődtem meg a legjobban, mikor azt vettem észre, hogy az életkedvem és az energiám is visszatért a kreatívkodástól. Ketten kellett, hogy lefogjanak, hogy még ne csináljak felvonóhidat, külső védőfalat, vizesárkot és belső bútorzatot is.
Viszont sajnos Fütikét nem nagyon köti le a tejesdobozok vagdosása, így rengeteg levezetendő energiája maradt a várépítés végére. Azt mondta, hogy muszáj megvernie valakit, mégpedig azonnal. Próbálkoztunk a párna, a fal, a kanapé hátuljának felajánlásával, de csökönyösen kitartott az eredeti gondolata, mégpedig az Anna megverése mellett.
A helyzet elég sürgető volt. Azt találtam ki, hogy a kanapépárnákat magamra kötözöm egy jógahevederrel, így a küzdőtárs élő is meg nem is, reagál is meg nem is, de vér semmiképpen nem fog folyni. Később, a játék hevében észrevettem, hogy pont úgy érzem magam, mint Kung Fu Panda. A pótlólagos rétegektől elől-hátul rugalmas vagyok és sérthetetlen. Úgyhogy onnantól még neve is lett a gyereknek: "Kung Fu Panda játék". Annyira belemelegedtünk, hogy Fütikéről már folyt a víz.
Azon a ponton vetettem véget a bulinak, mikor elhatározta, hogy Kung Fu Pandát egy nagy bottal fogja elintézni, amit valamelyik sétánk alkalmával tett magáévá egy bambuszbokorból.
A játékot másnap Norbival is meg kellett ismételni. Igaz kicsit átalakult a szituáció, mert Kung Fu Pandából apa főnökbácsija lett. Mindenkinek volt vele régóta rendezetlen vitás ügye, ezért felváltva ütöttük ahol értük. Minden egyes túlóráért, Norbi szemében látott szomorú felhőért, esti telefonkonfereciáért megfizettünk. Hát, kapott rendesen...
A délutánt szokás szerint az uszodában töltöttük. Biztos írtam már, hogy a kedvenc játékuk amikor a szekrény nyitó karkötőt beledobom a vízbe és nekik elő kell búvárkodniuk. Eddig még mindig megtalálták...
A dolog azért volt különösképpen aggályos, mert az Anna teljes ruházatán, a törölközőkön és az étteremben a kedvesbácsitól kapott gránátalmákon kívül a Norbi vacsorára szánt pizzáját is betuszkoltuk a szekrénybe.
Miután már egy órája kerestük, végigfésülve a medence alját, a partot, a növényeket, a rattanbútorokat többször egymás után, egyszerűen semmi ötletem nem volt hol lehet. Hirtelen felnéztem, és megértettem a dolgot. A lámpák egy kis mélyedésbe vannak beültetve a plafonon. Az volt az egyetlen hely, ahol még nem néztük. És nyilvánvaló okokból ezután sem fogjuk...
Na, ekkor már szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel Anna vizes fürdőruhában jön fel a szobába, Norbinak pedig kiírjuk a pultra mikor hazajön éjfélkor Shanghaiból, hogy "Vacsi az öltözőszekrényben, kulcs a lámpában".
Mentő megoldásként szégyenkezve kikullogtam a recepcióra, és megpróbáltam előadni, hogy a kisfiam feldobta a szekrény nyitó karkötőt a lámpába, amivel több probléma is van. 1. Nem tudjuk kivenni a cuccunkat az öltözőszekrényből, 2. El van cseszve a játékunk.
A recepción megintcsak összenéztek, (mint reggel, mikor nyitott medencét, vagy strandot próbáltam keresni rajtuk Wuhanban), és látszott ahogy kínai nyelven együtt próbálják meg összerakni a történetből megértett mozaikdarabokat egy képpé. De nem áll össze.
Olyan fura kérésekkel szoktam hozzájuk fordulni, hogy valószínűleg többször megfordult már a fejükben, hogy az az ország, ahonnan mi jöttünk tulajdonképpen nem is ország, hanem egy nagyobbacska intézet szellemi sérülteknek.
Aztán a lány eljött velem a tett színhelyére, hogy rekonstruáljuk az esetet. Valószínűleg annyit megértett, hogy elvesztettük a karkötőt, csak azt nem értette pontosan, hogy hogy. Kicsit furán nézett, mikor felmutattam a lámpára, de akkor nézett csak igazán furán, mikor kinyitotta a szekrényünket a mesterkulccsal és kidőlt belőle a 2 gránátalma és a pizza.
A gyerekeket nagyon megviselte az eset. Izgultak, hogy rendőrségi ügy lesz a dologból, vagy ha véletlenül mégsem találják meg a karkötőt a lámpában, akkor annyi pénzbe fog kerülni, hogy nekünk nem marad semmi és nem tudunk hazamenni Magyarországra. Próbáltam megnyugtatni őket, de sehogysem akart visszatérni a jó kedvük
Mikor szomorúan, csendben ballagtunk át a mi szállodaépületünkbe, Fütike halkan megszólalt: "Sajnálom, hogy titeket is belerángattalak ebbe."
Na ez volt az a pont, ahol végre megtört a csend. A szobaajtóig csak dőltünk a nevetéstől a saját bénaságunktól.
Erre az estére jutott még egy a kreatív megoldásaimból, ugyanis Annának begyulladt az ínye, és nagyon szerette volna, ha a 2 multin kívül valami hatékonyabb gyógymódot is kitalálnék.
Egy darabig gondolkodtam, hogy Kína kellős közepén este 10-kor mit csináljak vele. Eszembe jutott, hogy a kakukkfű nagyon jó gyulladáscsökkentő, az internet meg még a bazsalikomot is említette. Rövid fejvakarás után felvillant a fény, lekaptam a provancei fűszerkeveréket a polcról, és főztem egy jó erős öblögető teát neki. Csak annyit mondott rá, hogy kicsit emlékezteti az íze a bolognai-ra. :)
