Keletiember

Ez a nap nem a nagy tettekről fog elhíresülni, az egyszer biztos. Amibe ma kezdtem, az kudarcra volt ítélve.
A legfőbb probléma, amit már napok óta érzek, az hogy elfogyott az életenergia belőlem. Azok a csatornák, amiken eddig töltöttem, most el vannak zárva, az újak meg még építés alatt. Így csak pislákolok, ami nem sok mindenhez elegendő.

A problémák a pizsamával kezdődtek. Valamikor régen, egy olyan napon mikor vagy nem volt otthon megfelelő méretű és mennyiségű tiszta ruha, vagy nem volt energiám szorosabbra húzni a gyeplőt megengedtem a gyerekeknek, hogy az egész napot pizsamában töltsék. Ez a nap annyira jól sikerült, hogy bevonult a történelembe mint Tökéletes Nap. A nap kimenetele ugyan független volt a pizsamaviselettől, de a gyerekek agyában örökre és elválaszthatatlanul összekapcsolódott vele. Ezért azóta ha nagyon jó napot akarnak maguknak, nincs az az isten, hogy leimádkozzam róluk a pizsamát. 
Reggel, amíg aludtam összebeszéltek, hogy ez a mai is egy ilyen nap lesz. Onnantól kezdve mondhattam bármit a szállodáról, az öltönyös bácsikról, a felszolgálónénik csodálkozó tekintetéről, semmivel nem tudtam lebeszélni őket, hogy pizsamában jöjjenek le az étterembe. Végül már csak legyintettem, hogy nekem mindegy, csak apának el ne mondjátok. Na mi volt az első mondatuk, mikor Norbi hazajött? 

Folytatásként a legóemberkék sem nagyon akartak kijönni egymással. Az egyik elhatározta, hogy lebontja a kórházat, hogy a helyén egy palotát építhessen magának. Amikor felépítette betört a saját házába és elrabolta a pénzt, amit egy pók hátán menekülve próbált meg kimenekíteni, de elkapta a rendőr, aki börtönbe zárta. Hiába zárták börtönbe, kiszabadult és nem csak a börtönt törte össze, a saját házát is.
Közben a másik legóember megkívánta a szomszédja lovát és kutyáját, majd később a házát is, és ezeket magáévá is tette. Biztonsági okokból sorompóval és beléptetőrendszerrel látta el, melyet egy biztonsági szakemberrel készíttetett el. A pókon lovagló rablót hidegen hagyták a biztonsági intézkedések, rombolásos technikával minden pénzt elvitt ebből a házból is. Heves konfliktust idézve elő ezzel az emberkék magyar hangját játszó kiskorú személyek között. 

A problémák sora a rizzsel folytatódott. Az első adag rizsemet még a 2. napon segítséggel vettem meg, gondoltam nem olyan nagy cucc, egyedül is menni fog, ezt legalább felismerem.
Azóta kitartott az adag, én meg csak nevettem a boltban az ősz halántékú, tapasztalt öregeken, akik legalább 15 percen keresztül szakértik a rizseket. Markolásszák, szagolgatják, pergetik egyik kezükből a másikba mire döntést hoznak. Ekkor belemerítik a mérőkanalat és telekanyarítanak egy 10 kilós zsákot.
Á, mondom kizárt dolog, hogy ilyen bonyolult legyen rizst választani, mikor otthon leveszek egyet a Tescoban a polcról, és az jó. Máskor egy másikat veszek le, és az is jó. Következtetés: Minden rizs jó. Akkor meg minek erre 15 percet elpazarolni. Meg is tekintettem a 15 féle rizst, egyikbe bele is merítettem a kanalat, meg is mérettem, elégedetten haza is vittem, ma pedig elhatároztam, hogy megfőzöm, a kicsik meg majd mind megeszik. 
Bele is tettem vízbe, elkezdtem főzni, 30 perc után be is szívta az összes vizet, csakhogy teljesen kemény maradt. További 30 perc, és további fél liter víz után is, a harmadik 30 perc végére már rég megebédeltünk valami mást, el is untuk magunkat, más dolgunk is volt, ezért lekapcsoltam alatta a főzőlapot, mondom majd megpuhul a fedő alatt. Meg is puhult, de annyira, hogy az egész egy fehér massza lett, kicsi kemény morzsalékokkal. Újra félreraktam.

De a nap csúcspontja kétségkívül az volt, mikor elhatároztuk, hogy megkeressük a jógatermet, ahová majd járni fogok összegyűjteni azt a rengeteg életenergiát, és a rengeteg hospitálást amire szükségem lenne. 
A feladat nem látszott túl bonyolultnak. Napok óta böngészek a neten és fordíttatok le google fordítóval kínai oldalakat, hogy végre a közelben lévő termet találjak.  Régi indián mondás, hogy "Soha ne bízz a google fordítóban, főként ne a telihold utáni második szeles nap reggelén". Ezért hát megkértem Norbi kollégáját is, csekkolja le a címet, tényleg a közelben van e. És tényleg ott volt.
Minden olyan megfogható közelségbe került, hogy szinte éreztem a füstölő illatát. Már csak annyi volt a teendő, hogy fogok egy kínai karakteres térképet Wuhanról, bejelölöm rajta a címet, taxiba pattanunk, és elégedetten belibbenek a jógaterembe, ahol piros szőnyeget gurítanak elém, és félmeztelen afrikai férfiak legyeznek pálmalevelekkel miközben besétálok az ajtón. De nem így alakult. 

Először is nem akartunk a szálloda előtt taxit fogni, mert a cím pont a másik irányban volt, az út közepe pedig egy kb 2 km-es szakaszon le van zárva, ezért nem lehet megfordulni. Átsétáltunk hát a másik oldalra, nem kevés nedvességet és lelkesedést veszítve. Csakhogy a taxik nem véletlenül járkálnak a hotelek oldalán üresen és a másik oldalon meg telin. Egy darabig tétován néztük az elszáguldó teli taxikat, aztán úgy döntöttem menjünk egy kicsit gyalog, hátha ott nagyobb szerencsénk lesz. Mentünk egy darabig gyalog, de nem lett nagyobb szerencsénk, csak további nedvességet és lelkesedést veszítettünk. Mire átértünk az útlezárás másik végére elfogyott mindkettő, és elhatároztam, hogy visszafordulunk. Miközben mentünk át a zebrán, megállt mellettünk egy taxi, amiből pont kiszállt az utas. Mondom, ez nem lehet véletlen, mégiscsak el kell ma mennünk abba a jógaterembe.
Beszálltunk, és a térképet kiteregettem a taxis előtt. Néhány percig értetlenül böngészgette, aztán elindult az ellenkező irányba, pont ahonnan jöttünk. Néhányszor még megállt, forgatta a térképet, vakargatta a fejét, majd néhány kilométeres kerülővel a helyes irányba állt, és nagy nehezen meg is találta a címet. Egy szűk utcácskában voltunk, lassított, és kérdően rám nézett. Én kinéztem az ablakon, de akármerre tekintettem, csak kínai írásjeleket láttam mindenhol. Két lehetőségem volt. Kiszállunk, a kezemben szorongatott angolul leírt címmel közvéleménykutatást tartok az utcán étkező, krumplit pucoló vagy éppen csirkét kopasztó helyi arcok között, és reménykedem, hogy egy is látott már életében betűt, és európai gyereket is, mert ez a kettő együtt igencsak össze szokta zavarni őket. Ha esetleg valamilyen véletlen folytán odatalálok, valahogy haza is kell jutnunk. Ha a taxisok elkerülik a főútnak a nem szállodás oldalát, hát ezen a helyen kisebbfajta csoda lenne, ha egy is megjelenne akár még ezen a héten. 
A másik lehetőségem az volt, hogy a taxiban maradok, és rövid időn belül valamennyien biztonságban visszajutunk a szállodába. A másodikat választottam. A taxist egy kicsit összezavarta, hogy most egy másik helyre akarok menni. Mégpedig annyira, hogy még azt a nyúlfarknyi térképolvasási képességét is elvesztette, amit eddig kicsikart magából. A végén már azon versenyeztünk ki bírja ki tovább sírás nélkül. Végül az életösztönöm megint győzedelmeskedett. Én néztem a térképet, ő vezetett, amikor kanyarodni kellett megragadtam a vállát, megvártam amíg a szemembe néz, és határozott mozdulattal megmutattam a helyes irányt. Nem mindig tudtam, hogy felfogta e, ezért megismételtem 2x, 3x, mint a GPS, ahogy közeledtünk a kereszteződéshez. A végén már annyira riadt volt, hogy a fuvar kifizetésére tett szándékomat visszautasította, csak mutogatott, hogy tegyem el a pénzt, szálljak ki, vigyem a hófehér kölkeimet és soha többé az életben meg ne lásson. Szerintem egy darabig a környéket is elkerüli. 
Azt, hogy ő mikor sírta el magát, azt nem tudom, én akkor mikor végre a jó kis biztonságos konyhámban nekiláttam a rizspépből tejberizst készíteni. 
Mikor Norbi meglátott, nem kérdezett semmit, csak sarkon fordult és lement tonikot venni a ginhez. Ez az egyik a sok közül, amiért szeretem. :) 

Elhatároztam, hogy ezen a héten tűzzel-vassal tartani fogom a napirendet. A gyerekek nem rajongtak túlságosan az ötletért, én meg nem rajongtam túlságosan a gyerekekért, úgyhogy egy-egy. Ha harc, hát legyen harc. 
Egy dolgot azért széljegyzetben a becsületükre tudok írni: Ikres anyukáktól tudom, hogy az ikergyerekek feltűnően kíméletesek a csíkszemű, leböfizett, kócos kiszolgálószemélyzetükkel. Kínosan ügyelnek arra, hogy egyszerre csak egyikük hisztizzen. E mögött az a megfontolás állhat, hogy a személyzet ne érezze magát annyira tehetetlennek, és ne dobja be idő előtt a törölközőt, amikor még használni akarják. 
Na így összezárva az én gyerekeim is felvették ezt az ikerviselkedésmintát, és egyetlen egyszer sem hisztiztek egyszerre. Mindig van egy olyan gyerek, akivel értelmes társalgást lehet folytatni, vagy található egy olyan eszköz, amivel rá lehet bírni arra a cselekedetre amit éppen elvárandónak tartok. 

Ezek után nem nehéz kitalálni, hogy a reggelünk nehezen indult. De a napirend az napirend, tehát második pontként levegőzni indultunk. A rengeteg esőtől tele van a levegő párával, alig jön levegő ha veszed. Kopoltyú nélkül nem nagyon kellemes a kinti lét. Azért mindent bevetettem, hogy kellemessé tegyem. Még bújócskázni is hajlandó voltam. Ugyan csak 1 kört játszottunk, de azzal is sikerült feltűnést keltenünk. Egy pasi földbegyökerezett lábbal állt meg mellettem a járdán és szinte látszott ahogy forognak a kerekek az agyában hogy végre rájöjjön miért hasal olyan boldog izgalommal egy idegen asszony miniszoknyában, kistáskával a vállán a fűben. Asszem nem ismerik ezt a játékot. 
Anna eközben szenvedte el a nap első érdekes balesetét. Ahogy hasalt egy csatornafedélen a bokorban, azt érezte, hogy valami nagyon szúrja a karját. Lesepregettem, megnéztem a csatornafedelet, semmit nem láttam, úgyhogy játszani akartunk tovább, de sírni kezdett, hogy egyre jobban fáj. Megnéztem közelebbről és tele volt pici piros pöttyökkel. Olyasmi volt, mint amikor üveggyapotba nyúlsz. Egyre rosszabb lett, így a második napirendi pontot felülírva visszajöttünk a szobába. Ledörzsöltem körömkefével, bekentük, és egy kicsit jobb lett, de teljesen érthetetlen számomra mi lehetett egy csatornafedélen, ami ilyen sérülést okoz. 

A következő küldetésem az volt, hogy veszek egy Herbalife-os multivitamint. Tudni kell rólam, hogy úgy vagyok a Herbalife multival mint Keresztklári a Richtofit sportkrémmel. Egyet köhint a gyerek, még a száját sincs ideje becsukni, már benne van a 2 multi. Szemgyulladás? 2 multi. Láz? 2 multi. Lábfájás? 2 multi. Körömgomba? 2 multi. Száraz töredezett hajvég? 2 multi. Ezért hát érthető, hogy ha nincs itthon multi az felér egy halálos ítélettel. Az életem árán is szereztem volna. 
 Van a szomszéd utcában egy Herbalife tanácsadó iroda, mondom nem lehet ez olyan nehéz, megoldom. A probléma ott kezdődött, hogy nem volt már meg a vitamin doboza. Ezért megpróbáltam elmutogatni a "multivitamin" szót. (Ha legközelebb ilyet játszotok, és szeretnétek jól megszívatni az ellenfelet, azért ezt adjátok fel... ) Túl finom az a megfogalmazás, hogy nem sikerült valami jól. 

A kishölgy nagyon koncentrált, de mikor a pultra kipakolt 5. doboztól sem derült fel az arcom, akkor már erősen gyöngyözött a homloka. Ekkor időt kértem, és visszaszaladtam a szobába felszerelkezni. Kikerestem a Multivitamin képét az interneten, hónom alá csaptam a laptopot, egy szemet magamhoz vettem a kérdéses vitaminból, és útnak indultam. 
A hölgy indokolatlan örömmel várt vissza. Vagy szórakoztatta az activity, vagy régóta nem adott el semmit. A képről egyből felismerte, hogy ezt a terméket rakta ki először az asztalra, csak itt Kínában más az összetétele, más a kinézete, más az ára, és más a neve. Ezt nem ő mondta, hanem begépelte a fordítóprogramjába kínaiul, és magam olvashattam el. Az ár, amit mondott majdnem duplája volt annak, amit otthon fizetni szoktam egy ilyenért, még ezen is elvitatkozgattam egy kicsit a fordítóprogrammal, de csak a kínai alkudozási rend kedvéért. Sejtettem, hogy egy rögzítette Herbalife árral nem tudok mit kezdeni. Úgyhogy kifizettem, hónom alá csaptam a laptopomat és győzelmesen hazamentem. Ez a küldetés végre sikeres volt. 

Meg is változott tőle az élethez való hozzáállásom. Óriási lendülettel kezdtem neki a főzésnek, hogy majd én most már a Metrós bevásárlás kincseiből olyan ebédet rittyentek össze, hogy a szanaszét hisztiző gyerekeim összeszaladnak és leborulnak a lábaim előtt. Sikerült is összehoznom a nap második érdekes balesetét. Miközben késsel faragtam a visszafagyasztott borsóból egy levesrevalót, a még tömbbé fagyott részével sikerült lereszelnem a kisujjamból egy darabot.  Ezt a háztartási balesetet magyarázd meg a biztosítónak: "Fagyasztott borsóval elkövetett részleges öncsonkolás". 

Az ebéd amúgy tényleg átlagon felül jól sikerült. Mindent elpusztítottunk. 
A délutánt pedig végiglegóztuk, Sérült legóemberkéknek építettünk kórházat, és a felgyógyultakat elküldtük a harcba, hogy újabb sérüléseket szerezhessenek a játék folyamatossá tétele végett. 

Volt egy elképzelésem a Peking utáni hétfő reggelről. Ahogy szétaludt hajjal, bedagadt szemekkel kikóválygom az ágyból, az ablakon betűz a kellemes késő délelőtti Wuhani napfény, csendben eszem néhány falatot és visszabújok az alvó gyerekek közé még egy fél órára. Majd dél körül mosolyogva, kipihenve öleljük egymást a hófehér ágyneműben a kellemesen 25 fokra klímázott szoba félhomályában. Ez igazán méltányos lett volna egy ilyen hétvége után. 
Ehelyett arra ébredtem, hogy Norbi egy szál törölközőben flangál a hálószobában, a nappaliból pedig beszűrődik a gyerekek tombolása. Még megkapaszkodtam abba az utolsó reménysugárba, hogy hátha csak Norbi durván elaludt, de ehhez túl fáradtnak éreztem magam, Norbi túlságosan nyugodt volt, a fények a függöny mögött pedig gyanúsan hajnaliak.
Megbarátkoztam hát a gondolattal, hogy fél 7 van, az A terv csődöt mondott, ma sem alszom ki magam és hozzá kell lássak kidolgozni egy B tervet.  

A délelőtt ehhez a reggelhez méltóan telt. A gyerekek hisztiztek, szenvedtek, én csak szenvedtem, nem haladtunk egyről a kettőre. 
Haditervre volt szükség. Ekkor alkottuk meg a "Hűtő hadművelet" elnevezésű koordinációs és motivációs rendszert. Összeült a döntési bizottság, és hosszas, gyakran vitába, hisztibe, vagy evésbe torkolló ülésünkön papírra vetettük a véglegesített tervet. Hiába volt rajtam kívül két másik tagja a bizottságnak, elég nagy tapasztalattal rendelkezem a kiskorúak befolyásolásában, ezért a rendszer több ponton alá lett rendelve önös céljaimnak. 
A cél az volt, hogy a naphosszat álmosan kóválygás, véletlenszerű napszakban végrehajtott étkezések és kihisztizett motiválatlan együtt játszások helyett valami hasznossal töltsük az időt. Először is napirendet alakítottunk ki melyben szerepel a mozgás, levegőzés, játék, segítés a házimunkában, stb. Mindenért ami kívánatos, de számukra nem olyan szórakoztató, pénzt lehet gyűjteni. Például vízivás, beágyazás, úszás. A pénzt pedig keddenként elkölthetik a boltban. 
Reméltem, hogy ezzel a haditervvel medrében tarthatom valamelyest ezt a nehéznek ígérkező hetet. 

A hét a terv ellenére döcögősen ment, de szerencsére minden napra jutott valami meglepetés, így nagy nehezen túl vagyunk rajta. 
Hétfőn felfedeztük, hogy a wuhani levegő mégsem halálos. Mivel benne volt a napirendben a levegőzés, ezért reggeli után kimerészkedtünk a játszótérre, és csodák csodája nem porladtunk el. Majdnem 2 órát töltöttünk kint. Leginkább hulladékot gyűjtöttünk az új játékokhoz, Fütike meg közben kedvére rongált. Úgy voltam vele, hogy nekem megéri néhány nyugodt óráért cserébe, hogy kicsivel kevesebb ág legyen egy-egy bokron, vagy kicsivel több levél egy-egy fa alatt. 

Kedden a medencézésből visszaérve egy kedvesen mosolygó fiatalember várt a portán. Így még nem örültünk kínai mosolynak mióta itt vagyunk, ugyanis a háttérben feltűntek rég nem látott kedves dobozaink.
Hiénaként vetettük rájuk magunkat, foggal, körömmel tépve le róluk a ragasztószalagot. Ilyen öröm még karácsonykor sincs. Minden egyes előrángatott darabot örömujjongás követett. A gyerekek bevonultak a játékaikkal a szobájukba, egész délután nem volt velük gond. 

Én pedig a nagy örömöt megünnepelendő elhatároztam, hogy elmegyek bevásárolni. De nem ám csak úgy, valahogy. Kisminkelve, kiöltözve, a 3 hete használt cipőmet másikra cserélve, egyenes derékkal, büszkén.
Ki is csíptem magam egy laza utcai eleganciába, beletoltam a hajamba egy napszemcsit és elindultam meghódítani a világot. Iszonyatosan vagánynak éreztem magam az eddigiekhez képest. Már volt egy jó adag tapasztalatom a vásárlásban is, mondom most nem én leszek a kitaszított, aki meghúzza magát egy sarokban, amíg meg nem szánja valaki és oda nem jön megmérni az almát, most megeszem őket reggelire. 
A vagányságom egészen addig tartott, ameddig a hőfüggöny le nem verte a lazán hajamba tolt napszemcsit a bejáratnál. Kisebb lett az arcom akkor is, mikor a 4. kört mentem a zöldségespult körül és még mindig nem találtam meg a hagymát. A mérőfiút még egy menő mozdulattal odaintettem, hogy mérje meg a krumplimat, de akkor észrevettem, hogy a körbe körbe járkálásban elvesztettem a bevásárlólistámat. Utána további 4 kört mentem ugyanazon az útvonalon, hátha megtalálom. Annyira ciki volt, hogy már a sírás kerülgetett. Még az is eszembe jutott, hogy a 2 mérősrác megtalálta a cetlimet, direkt felvették, hogy jót röhöghessenek rajtam. Feladtam a keresgélést, és fejből próbáltam meg összeállítani a szükséges dolgokat.
Közben azt vettem észre, hogy mindenki engem néz. Azt megszoktam, hogy mindenhol feltűnést keltünk, de ez a nézés most más volt. Inkább rosszallás, a nők részéről pedig megvetés. Egy idő után kínossá kezdett válni a szituáció, és akkor kicsit jobban átgondoltam mi lehet az oka. Hirtelen úgy vágott fejbe a felismerés mint a hidegzuhany. Az eddigi 3 hétben egyetlen egy nőt sem láttam mély dekoltázzsal. Inkább eltakargatják még a vállukat, karjukat is. Ugyan a szoknyából ki van a fenekük, de a felső harmad az szent. No az én laza utcai eleganciám igencsak kivágott darab volt. Valószínűleg egészen pontosan sikerült eltalálnom a kínai utcalányok hagyományos munkaruháját. 
Úgy iszkoltam hazafelé, mint a nyúl, és az első dolgom volt a kérdéses darabot elpakolni a csak vész esetén kinyitandó "bőröndök és pulóverek" szekrény legmélyére. 

Szerdán érkezett egy "hidegfront" forró esővel, villámokkal és óriási széllel. Olyan furcsa volt, hogy az eső nem felfrissülést hoz, hanem forró párát. Minden elpárolog órák alatt és bennemarad a levegőben. Úgyhogy a hidegfront lényegében csak nedvesítés. Az ilyen esőket mindig nagyon várjuk a gyerekekkel, most is tudtam, hogy csak a jelszót kell kiadnom és elszabadul a pokol. Tudtam ez mennyi melóval jár majd, de a hideg fej nem jellemző rám, ezért elkiáltottam magam: "Esőtánc!"
Mivel az utcára elég körülményes lejutnunk, csak a teraszra mentünk ki, de elég rendesen bevert oda is. 
Olyan esőtáncot jártunk, hogy öröm volt nézni. Aztán a gyerekek kitaláltak egy még nagyobb bulit. Én ehhez már nem csatlakoztam. Ez még nekem is sok volt. 

Csütörtökön este felfedeztünk egy érdekes jelentet az ablakból. A szemközti járdán két nő tüzeket gyújtott egymás mellett. Türelmesen megküzdöttek újra és újra a tomboló széllel, és nem hagyták abba addig, ameddig az 5 tűz nem égett egyszerre egymás mellett. Közben a szél 100 méteres körzetben széthordta a parázsló leveleket, gallyakat, de ez nem nagyon izgatott senkit. Itt Kínában ezek az apróságok, mint a gyereket a boltban pisiltetni, vagy felgyújtani egy fél lakótelepet, ezek nem lényegesek. 
A következő kínai órán megkérdeztük, hogy mi lehetett ez a tüzes dolog. Linda azt mondta, hogy ez egy szertartás a szellemek elűzésére. Sok családban nagyon fontos hagyomány. Hát ezért voltak ilyen elszántak. 

Péntek, az ünnepnap volt. Ugyanis a szálloda bejáratától 10 méterre nyílt egy francia kenyérbolt. Reggelinél vettem észre a plakátjukat és a levegőzés alkalmával egyből oda vettük az irányt. Annyira francia az a bolt, hogy kérdés nélkül Bonjour-ral köszöntek. Van bagett, kalács, Nutella, camambert, vaj, dzsemek. Ez egy hatalmas ötlet volt attól, aki kitalálta, mert mialatt nyálcsorgatva nézelődtünk vagy 3 váltás francia fordult meg az üzletben és ölben hordták a bagettet, mint a cukorkát. 
Este vissza is mentünk bevásárolni, és olyan vacsorát kerekítettünk, amilyet még soha. 

Szombaton a kínai óra után bevásárolni mentünk "egy német boltba". A helyszínen kiderült, hogy ez egy óriási Metro áruház. Sajnos itt sem nagyon volt semmi magyar, de már 1-2 német és francia élelmiszert fel lehetett fedezni. Például tudtam venni Provance-i fűszerkeveréket, így újabb 2 étellel bővíthetem a repertoáromat, valamint találtunk 2 kis doboz tejfölt. Az utolsó kettőt. Úgyhogy ezeket ünnep volt megenni. Norbi nem bírta már tovább savanyú uborka nélkül, így azt is vettünk, de az horror áron volt. 

A bevásárlás után William levitt bennünket a Jangce partjára. A sétány felső részén gyönyörű kertek váltják egymást, lent a parton az emberek fürdenek, sárkányt eregetnek. A gyerekek alig bírták kivárni, hogy belemehessenek a vízbe, aztán még egy sárkányt is kikönyörögtek maguknak, így teljes lett a nap. 

Az egyik sétányon találtunk egy érdekes "antik" szobrot. Egy laptopozó nő mobiltelefonnal a nyakában. 

A vasárnap estét Tom és Patti apartmanjában töltöttük, ahol Patti bebizonyította, hogy spártai körülmények között is lehet jót főzni. Mentségemre legyen mondva, hogy nekem nincs 20 éves főzési tapasztalatom és nincs sütőm. A vacsora után lementünk sétálni a tópartra a házuk mellé. Akkor már teljesen sötét volt, de Norbi meg akarta mutatni kis felfedezettjeit. Egy 60 darabból álló bonsai gyűjtemény van hanyagul odahelyezve a partra. Még így sötétben is lélegzetelállító volt.

Riksázás a hutongokban

Egyszercsak megállt a busz, és mivel semmiről nem tudtunk semmit kellemes meglepetésként ért, hogy végre nem gyaloglás következik, mert riksák sora kanyargott mellettünk. Gyorsan elhadarta az idegenvezetőnk, hogy mennyi a szokásos tarifa, meg, hogy ketten szállnak egybe, aztán már a lovak közé is csaptunk, és tekertünk. Amennyit értettem, az, hogy hutong így, meg hutong úgy, és szűk kis utcákon kanyarogtunk a riksával. Itthon utánanéztem az utikönyvben, és a hutong olyan sikátort jelent, ahol emberek laknak, de nyüzsgő piacként is szolgálnak. Tele van velük Peking, a lakosság negyede ilyen helyen lakik. Ahová mi mentünk az egy különösen szép rész tóval, harangtoronnyal. 
Kicsit fura érzés volt, hogy egy ember azért teker és folyik róla a víz, hogy minket szállítson. Eleinte elég kellemetlenül éreztem magam, mert ahhoz vagyok hozzászokva, hogy én tekerek azért, hogy magamat szállítsam. 

Az egyik hutongban egyszer csak megálltunk, és az idegenvezető becsengetett egy házba. Egy idős néni nyitott ajtót, és bevonultunk a nappalijába. Értetlenül álltunk az esemény előtt, de engedelmesen leültünk a kis hokedlikre egy félkörben. Fütike csillogó szemmel alig nézett körül már indult volna felfedező útra, hogy kincseket szerez és/vagy lekaratézik valamit egy bottal. Mivel mióta megszületett már sokat edzettünk reakcióidőre, ezért sikerült időben megállítottuk. És Norbi onnantól finom jelzésként rajta tartotta a kezét a jobb karján. 
A néni egyébként egy pekingi őslakos volt. A házát megnézhettük, nagyon kicsi volt, kicsi fallal körbezárt kerttel. Mesélte, hogy volt olyan idő, mikor egy ilyen lakásban heten is laktak. A háza tipikus hutong-beli házacska. 
Ha jól következtetek, nyugdíjkiegészítésként ezt csinálja. Ül a kis nappalijában szerényen és izzadó, túlsúlyos turistáknak mesél az életéről, majd hagyja, hogy körbefényképezzenek mindent. És boldog. 

Anna lába ekkorra már annyira fel volt törve, hogy szinte állandósult a bicegés és a sziszegés, de már nem mertünk sehol lemaradni, mert az idegenvezető reggel nyomatékosan megkérte a csapatot, közben jelentőségteljesen ránk nézett. Ezért amikor megálltunk 10 másodpercre valamilyen okból - fényképezési lehetőség, torlódás, várakozás valamire-  Annát azonnal megrohantuk, mint Alonsót a box utcában. Láblemosás, szárítás, ragtapaszcsere, talpfeltámasztás begyűrt papírzsebkendőkkel, itatás, cipőfűzőszorítás. Közben minden idegszálunkkal papucsárust lestünk, és latolgattuk, hogy vajon hány másodpercet venne igénybe egy ilyenbe berontani, papucsot próbálni, fizetni és kirontani. Szerencsére mielőtt a buszhoz értünk meglett a bolt, megvettük a papucsot, le sem maradtunk, Anna végre aznap először elmosolyodott. És még egy ráadás, hogy amint kiléptünk a fényre, kiderült, hogy a papucs színváltós. Belilult a naptól. Érdekes módon pont ugyanebben a pillanatban Fütike lábát is elkezdte törni a cipője. 

Nyári Palota

A Nyári Palota nevéről kicsit a Tiltott városra kellett asszociálnunk. Ami nem is volt annyira messze az igazságtól, ugyanis ugyanolyan óriási terek, csarnokok sorozata. Mivel feljebb fekszik egy kicsit a városközponttól és rengeteg a fa, meg a víz, hűvösebb van, ezért nyáron használták. A palota központi része egy hegyoldalban található, végig a tóparton pedig egy fedett folyosó vezet a feljáratáig. A folyosót hihetetlen türelemmel megalkotott aprólékos festmények díszítik. 

A palotától visszafelé egy sárkány alakú hajóval mentünk a vízen. 

Igazgyöngy gyár

Útitársaink valamilyen oknál fogva igazgyöngyöt szerettek volna vásárolni, ezért még ebéd előtt beiktattunk egy rövid kitérőt az igazgyöngy gyárba. Teljesen ugyanaz a felépítés, mint a Jáde gyárban, rövid bemutató a gyöngytenyésztésről, hogyan különböztesd meg az igazit a hamistól, aztán irány vásárolni. A nyakadban az elmaradhatatlan értékesítési munkatárs. Ránk most 2 is jutott, mert nagyon kevesen voltak. Kitanítottak minket, hogy mindenhol alkudjunk mindenképpen. Úgyhogy végül kaptam Norbitól egy fülbevalót, egy láncot és egy karkötőt, és belealkudott az árba még egy karkötőt Annának.

Ebéd

Az első (subway-es) benyomással ellentétben Peking igazi kihívást jelentett az étkezésben. Itt nem volt sem időnk, sem energiánk európai kinézetű ételek után rohangálni. Reggelire ettünk amit találtunk, utána meg csak a kínai kaja. Vasárnap délutánra Anna teljesen legyengült. Minden falatért közelharcot kellett vívnunk. Többször a tudomásunkra juttatta egyre nyomatékosabba, hogy ő ezt NEM eszi meg. A végére teljesen kifogyott az eszköztárunk, sem pénz, sem fenyegetés, semmi nem tudta megingatni. Úgy voltunk vele, hogy majd eszik, ha már nagyon éhes lesz, de nem. 
Nem így Fütike. Ő annyira belejött a kajálásba, hogy hiába rendeltünk neki külön sült kacsát, miután azt elpusztította megint menteni kellett előle a többiek Kung Fu Panda gombócát. Mert azt is kedve volt megkóstolni. 

Ahogy már említettem, a rendelt ételeket számunkra ismeretlen szempont alapján rangsorolt sorrendben hozzák ki, most 2 féle hús érkezett, utána semmi. Mire a zöldségek megérkeztek már indulnunk kellett a vonathoz, ezért néhány falatot bekapkodtunk ugyan, de továbbra is éhesek maradtunk, tökéletesen felkészülve ezzel az 5 órás vonatútra. 

Az étteremben vagy nem voltak aranyhalak, vagy már megették őket, viszont volt egy csomó más vízi állat, amiket még nem ettek meg ugyan, de a bejárat mellett nagy akváriumokban várták a végzetüket. Ezt az én gyomrom még mindig nem tudja bevenni. 

Hazafelé

A vonatállomás pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Nagy, koszos, rengeteg ember mindenhol. Ja, és megint majdnem 2 órával indulás előtt értünk oda. Közben Norbival kilogikáztuk, hogy egy ekkora városban, ekkora távolságokkal, ekkora kocsiparkkal nagyon nehéz kiszámítani a forgalmat, és egy átlagos 1 órás kocsiút lehet akár fél, de akár 3 óra is. 
Tehát megint a türelmesen várakozó kínaiak között tölthettünk egy kellemes másfél órát, aztán fel tudtunk szállni a vonatra. Eszünkbe jutott az az optimista terv, hogy majd a gyerekek cukin alszanak a félhomályban, mi meg Norbival csendesen beszélgetünk és pihenünk egy kicsit. De a terv nem jött össze. Se félhomály nem volt, se csend, se alvás. De így legalább tovább folytathattuk a kiskutya és a zöld ufó történetét. 

Otthon, édes otthon

Mikor megérkeztünk Wuhanba éjszaka volt, meleg és pára. Viszont nem volt ott William, a sofőr. Egy darabig türelmesen vártunk, majd kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, hogy egy másik állomásra ment ki elénk, majd mikor konstatálta a sofőr, hogy nem vagyunk ott, akkor elindult a jó állomásra. Csakhogy a rossz állomás a 11 millió fős város másik végén volt. Majdnem egy órát vártunk az állomáson, mire átért értünk. 
Ahogy várakoztunk az állomás előtti téren, egy idő után azt vettük észre, hogy egy csapat gyanúsan viselkedő, lézengő, cigizgető férfi egyre szűkülő kört von körénk. Nem nagyon szoktam megijedni, a mai napig riogatom a családot azzal, hogy Pesten a 8. kerületben éltem, és bizony többször mentem haza buli után hajnali 3-kor gyalog. 
Megbeszéltük Norbival, hogy ez a helyzet azért merőben más, mert tapasztalat hiányában egy kínai arcról nehéz megállapítani, hogy útonálló vagy taoista szerzetes, ezért hát kézenfekvő lenne félni egy kicsit.
Nehéz elbújni egy olyan helyzetben mikor épp vársz valakit, akinek meg pont észre kellene vennie, ezért átköltöztettük a főhadiszállásunkat egy nagyobb embercsoport közelébe. Persze azokról sem tudtuk, hogy mi a státuszuk és miért üldögélnek, álldogálnak békésen egy állomás előtt éjszaka, és ha esetleg jó szándékúak lennének, vajon megvédenének e egy esetleges konfliktushelyzetben, de valahogy mégis biztonságosabbnak éreztük, 
Na, akkor már féltem. 
Kiélesedett érzékekkel pásztáztam a horizontot, és minden pillanatban azt latolgattam, hogy vajon ideér e William mire ránk támad valaki vagy nem. És végre feltűnt. Rég örültem már ennyire valakinek. 

Annyira éhesek és fáradtak voltunk, hogy elhatároztuk 3 napig ki sem kelünk az ágyból, csak fekszünk és eszünk. Nem sikerült... De ez már egy másik történet...

Lementünk reggelizni a terülj terülj asztalkámhoz (svédasztal). Először a gyerekek a próbaszállodázásunk alkalmával, Galyatetőn találkoztak ezzel a fogalommal. Amit ott műveltek, arra kevés azt mondani, hogy nem volt szalonképes... Norbival gondolkodtunk, hogy mire visszajönnek az asztalhoz mi feltűnés nélkül átülünk egy másikhoz, nehogy valaki azt gondolja, hogy a mieink.
Először csak extázisban rohangáltak fel-le, minden edényt kinyitogatva, minden terítőt felhajtva. Amikor beteltek a látvánnyal elkezdtek összegyűjteni mindent, ami kicsit is ehetőnek látszott. De nem ám egyszerre. Kicsit szedtek, visszaszaladtak az asztalhoz, beleharaptak, rohantak valami másért,majd megint valami másért, és a végén egy 6 gombócos fagyival zárták le az étkezést, amit valami vadidegennel szedettek ki, mert nem bírták belemártani a kanalat a kemény fagyiba. 

Szerencsére Kínában más a helyzet. Egyrészt az ételek 85%-át nem ismerik, további 10%-át nem eszik meg, 4% még mozog, tehát marad 1%, ami szóba jöhet. Azért nem kell őket félteni, itt is képesek feltűnést kelteni. 

Ami engem illet, nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy magamévá ne tegyek egy szusit, amire igen régóta vágytam. Hozzáteszem indokolatlanul...

A mai buszunk meglepetéssel szolgált, mert fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa. Virágok, műanyaggyöngyök, kitűzők a függönyön, lepkék, foszforeszkáló csillagok a lámpán, minden ülés mellett vázában virág, ásványvíz, elől a sofőr felett nagy rézkolomp, elől-hátul pedig tilos fényképezni tábla. Egy darabig nem tudtam eldönteni tetszik-e vagy nem, de mindenképpen meg akartam örökíteni. Norbit ráállítottam a projektre és kiderült, hogy a busszal kormányzati személyeket szoktak szállítani, és nekik így szokás, hogy kinézzen egy busz. Fényképezni pedig csak akkor nem szabad, ha ezek a személyek benne ülnek. Szerencsére. 

A nap kétségtelenül Norbiról szólt. Mindent tudott mindenről. Ő volt a második idegenvezetőnk. Mondjuk az első számú még előző nap lemondott rólunk, mert egyrészt soha nem figyeltünk rá amikor ő szerette volna, csak akkor amikor mi. És ez a kettő ritkán esett egybe. Másrészt állandóan minket hajkurászott. Valamit békésen nézegettünk, majd arra lettünk figyelmesek, hogy gyöngyöző homlokkal, aggodalmas tekintettel rohan felénk, majd kér meg határozott távozásra és a csoport figyelmes követésére. Majd 2 perc múlva megint leragadtunk valahol és elvesztünk.

Tiananmen tér

Az első állomásunk a Tiananmen tér volt. 

Az utikönyv és Norbi ezt mondja róla: 

"A Mennyei Béke Kapujának hatalmas tere Kína lelke. 1989-ben a teret burkoló köveken zajlott a diákok véres eseménnyé fajuló demonstrációja. Ez a hely a kommunista univerzum rendezett, kicsinyített mása, az államhatalom kolosszális kinyilatkoztatása. Itt temették el Mao elnököt, és erre a térre tekint a kínai parlament komor, masszív épülete. Történelmi épületek tarkabarka egyvelege, szovjet stílusú emlékművek és gigászi múzeumok szegélyezik."

Amit pedig mi láttunk: Minden kínai napernyőt, vagy idióta kinézetű fejre gumizható esernyőt vagy fehér széldzsekit hord. E miatt az egész tér olyan, mintha az játszanánk, hogy esik az eső. Egy darabig vicces volt. De 30 perc után mikor elkezdesz szédülni, fáj a fejed, ég a vállad, akkor már csak azt lesed, hogy hol lehet egy fejre gumizható esernyőt venni.
A tér maga tényleg óriási. Gyönyörűen nyírt bokrok szegélyezik, és természetesen Mao elnök arcképe. Csak egy aluljárón keresztül lehet ide bejutni, biztonsági ellenőrzés után. A Mauzóleum előtt pedig elképesztő mennyiségű ember áll sorba. Szerintem órákig tart mire bejut valaki. De türelmesen várnak. Amúgy ez mindenhol jellemző a Kínaiakra, hogy nagyon türelmesen állnak sorokban. Gondolom megszokták. Eszegetnek, ülnek a földön és kártyáznak, beszélgetnek, elvannak. 

Tiltott Város 

A térről szintén egy aluljárón keresztül jutottunk el a Tiltott Város bejáratához. Norbinak nagyon sokat jelentett ez a hely, régóta várta, hogy eljuthasson ide. Rengeteget olvasott róla, és látta "Az utolsó császár" című filmet is, ami itt játszódik. 
"A Tiltott Város a Ming és a Qing dinasztia császárainak 32 hektáros szállásterülete volt. Yongle császár építtette a fallal körülvett Várost, mely a távoli és megközelíthetetlen császárt jelképezte, közönséges halandó nem léphetett be. Ez Kína szíve, a Középső Birodalom magja, a mennyei utasítások gyűjtőhelye, a forrás, ahonnan a császári parancsok kiindultak. A komplexum nem egyetlen épület, hanem ösvényekkel elválasztott csarnokok és épületek sora, olyan , mint egy kis város. Azt mondják, az együttes 800 épületből és 9999 szobából áll."

A városon végighaladva Norbival mindketten azon a véleményen voltunk, hogy az útikönyv képei nem egészen tükrözik a valóságot. Gyönyörűen visszaadja a finoman kidolgozott mennyezeti festményeket és a bronz-, kőszobrokat, viszont diszkréten le van csippentve az a 200 ezer turista, aki a tiltott tereken és lépcsőkön hömpölyög.

Mivel már rommá égtünk és félig napszúrást kaptunk, a vészhelyzetre való tekintettel megint szembe kellett szegülnünk az idegenvezető idegrendszerével, és sapkakereső körútra indultunk menetiránynak ellentétes irányba.
Igyekeztünk végig az emberfolyam szélein maradni, hogy némileg befolyásolni tudjuk a haladási irányunkat, de a baseball sapis standot a folyam másik oldalán vettük észre. Először tétován álltunk a folyam szélén, de aztán muszáj volt belevágni. Norbinak olyan érzése támadt, mint egy gyors sodrású folyóban, nekem inkább olyan volt, mint egy dodzsempályán. Meg is alkudtunk 2 kalapra meg egy baseball sapkára. Már amennyire mi alkudozni tudunk. A későbbi tapasztalatok birtokában minimum a felét elengedték volna az árnak, ha egyáltalán megpróbálkozunk vele. 

Néha hevenyészve odadobtunk néhány koncot a gyerekeknek az idegenvezető szavaiból magyarul, így az első kapunál kiderült számukra, hogy a küszöbre lépve felébresztik a házi szellemeket. Ezért legalább egy szórakozásukat megalapoztuk, mert onnantól kezdve akármilyen mélységű hisztiben is voltak éppen, a küszöbre rálépést semmi pénzért nem szalasztották volna el. Márpedig elég sok kapun átkeltünk.

A túra további érdekessége az volt, hogy John, a gerincsérves nagybácsi szereztetett magának egy kerekesszéket, hogy haladni tudjon a csapat. Onnantól kezdve ő lett az ügyeletes és kiapadhatatlan humorforrás. Nem szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem, hogy poénkodjunk rajta. Persze csak ameddig futotta az energiánkból... Mert bevallom a vége felé igencsak kifogytunk belőle. Az utolsó 3 épületegyüttesbe már csak becsületből mentünk be. Akkorra már John lépcsőkön való átemelgetése és rámpákon való áttologatása is kiment a divatból. Általában betolták egy árnyékos sarokba, és ott várta meg még visszajövünk érte.  

A palota egyébként tényleg csodálatos és monumentális. Elképzeltük Norbival milyen lehetett itt egyedül sétálgatni a termeken, tereken, hidakon keresztül, és próbáltunk képzeletünkben a tolongó tömegtől elvonatkoztatni. 

A "fényképezkedj Magnumért" játékunk is tovább folytatódott. Pusztán statisztikailag megnőtt a fényképezkedni vágyók felbukkanásának valószínűsége. Ha egy pillanatra megálltunk, és viszonylag kevés volt az 1m2-re jutó látnivalók száma, azonnal mi lettünk a legérdekesebbek és megkörnyékezett minket valaki. Hol az egyik gyereket akarta, hol a másikat, hol mindkettőt.

Norbit nagyon sajnáltam, hogy a hamuban sült pogácsa mellé minket is bele kellett csomagolnia erre az útra. Megérdemelte volna, hogy a "sokan vannak, meleg van, éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok" -on kívül másra is tudjon koncentrálni.  

Ebéd

A következő állomáson kiderült számomra, hogy a Pekingi kacsa igenis létezik. Többször hallottam ezt a nevet, de egyszer sem gondoltam bele, hogy ez egy létező étel. És abba sem, hogy bármi köze lehet Pekinghez. Pedig lássuk be, azért elég kézenfekvő volt.
Az étterem éppen megfelelt az elvárásaimnak. Kínai volt, gyönyörű, meglettek a kötelező aranyhalak, pontosan úgy alakult, ahogy a Subway előtt elképzeltem egy Nagy Közös Ebédet. 
Aki nem annyira járatos a kínai étkezési kultúrában, annak elmesélem, hogy itt mindenhol kerek asztalok vannak, középen forgatható üveglappal. Az üveglapra teszik a rendelt ételeket, italokat, olyan sorrendben, ahogy éppen elkészül. Kapsz egy pici lapos tányért, ami akkora, mint egy kávéalátét, ebbe teszed a csontokat, meg esetleg a laposabb dolgokat, palacsinta, süti, ilyesmi. Egy pici csészét, abból eszel mindent. Pálcikát, nyilván azzal eszel, meg egy kerámiakanalat, ami arra való, hogy szedj a tálról. 
Amikor kint vannak az ételek, csak megforgatod az asztalt és bármiből szedhetsz, amit megkívánsz. 

A Pekingi Kacsával való ismerkedésem kimerült a szemlélődésben, de Fütike "felbátorította magát" és bizalmatlanul magáévá tett egy szeletet, majd még egyet, majd egyre bizalmasabb viszonyba került vele, és a végén úgy kellett lefeszigetni az állkapcsát róla, hogy utitársainknak is maradjon más a lerágott csontokon kívül. Végülis logikus volt ez a vágy, hiszen ők rendelték maguknak.
Magát a kacsát kemencében sütik, ebből kapsz kicsi tányérra néhány szeletet, aztán egy bambusztálban rizspalacsintát és körülötte mindenféle szószokat, zöldségeket. A palacsintába kell becsomagolni a szószt és a zöldséget és ez a köret a kacsához. 

A mi összeállításunkban Norbi segített, neki ez már nem az első kínai ebédje volt. Igazi kihívásként tekintett hát a feladatra, hogy a gyerekeinknek olyat válasszon amit hajlandóak lesznek a tányérjukra tenni. Az meg főleg, hogy a tányérjukon majd ne csak az evőpálcikájuk hegyével piszkálgassák, hanem a szájukba is juttassanak valamit. 
Mi Norbival különböző fűszerezésű zöldségeket rendeltünk szójaszósszal, rizzsel. 

Jáde gyár

Délutáni programunk első állmásaként a Jáde gyárat látogattuk meg. Kicsit másra számítottam a magyarországi gyárlátogatásokból kiindulva.
Először elmentünk egy üvegfal előtt, ami mögött egy munkás éppen faragta a követ. Egyértelműen látszott, hogy csak a turisták kedvéért van oda kiültetve mindig valaki, boldogan mosolyogva farigcsált, és közben mutogatta a félkész darabot nekünk. Az jutott róla eszembe, ahogy reggel blokkolás után egy rizspálinka mellett kő-papír-ollóval kisorsolják melyikük legyen a mai bazári majom az üvegfal mögött.

A gyárban ki van alakítva egy óriási bemutatóterem. Elképesztő volt, amit ott láttunk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, hogy milyen csodálatos dolgokat tudnak Jáde kőből kifaragni. Lefényképezgettünk mindet, amire vágyunk, és majd egyszer beszerezzük, meg azt is, amit soha az életben nem fogunk tudni megfizetni. Voltak olyan képek is, amit a Jáde kő faragásakor keletkező kőporból homokszóró technikával készültek. Egyszerűen fantasztikus volt. 

Természetesen nem jöhettünk el üres kézzel. Ennek az egyik oka a ránk állított és végig a nyomunkban loholó értékesítési munkatárs volt, hacsak megfordult a fejünkben a gondolat, hogy ránézzünk egy-egy darabra, máris nyájas mosollyal kezdte sorolni a darab előnyeit, aktuális kedvezményt, és mutogatni a további 3 variációját, ami még esetleg érdekelhet. 
A másik ok, amiért vennünk kellett valamit az volt, hogy muszáj volt hazavinnünk ebből a csodából egy darabot. 
Amit vettünk, az egy boldog család gömb. Több rétegből áll, a rétegek forognak egymásban. A rétegek száma az együtt élő generációkat jelenti, a vésetek pedig dupla szerencsét hoznak. Érthető okokból nagyon bonyolult kifaragni. 

Nagy Fal

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kisgyerek, aki üldögélt a kis magyar falujában a kis magyar szobájában a kis magyar foteljében, és egy óriási álmot dédelgetett. Arról álmodott, hogy egy csodálatos napon felveszi a hétmérföldes csizmáját, becsomagolja a hamuban sült pogácsáját, vállára csapja tarisznyáját, rápippant egy kék multira és elindul meghódítani Nagy Kína ország Nagy Falát. Ha kell átkel az óperenciás tengeren, az üveghegyeken, megküzd a hétfejű sárkánnyal, az egész kínai hadsereggel, de mindenképpen ott fog állni a Kínai Nagy fal tetején. 
Közben a kisgyerekből kisember lett, a kis magyar falujából átköltözött egy még kisebb magyar faluba, kis családot gyarapított maga köré, de a vágya egy gyertyalángnyit sem csillapodott soha. 

Ezen a csodálatos napsütéses délutánon pedig a kis ember kis útitársaival együtt elindult a nagy hódításra. Az úton rengeteg kaland várt rájuk. Órákig araszoltak a teherautócsorda között az úton, de hiába, mert az első megközelítési ponthoz érve mindenhol csak zárt kapukat találtak. Ekkorra már éheztek, szomjaztak, fáradtak voltak, fájt a lábuk, de egyetlen fogadót sem találtak nyitva. Tovább akartak menni az úton, hátha távolabb találnak még nyitott kapukat, de a kocsis nem nagyon mutatott hajlandóságot, hogy tovább araszoljon a teherautócsordával. És ami a legnagyobb probléma, a nap lemenőben volt már a látóhatár szélén. 

De a kisember megkeményítette a szívét, és minden hátráltató erőnek ellenállva mégis folytatta az útját. Kitartásáért meg is kapta a jutalmát. Elérkezett pontosan arra a helyre, pontosan ahhoz a kapuhoz, ahová meg kellett érkeznie. 
A kisember vett egy nagy levegőt, majd átlépett a kapun. Ott volt ahol mindig is szeretett volna lenni. Az Óriás fejet hatott előtte. 

A Nagy Fal a legszebb arcát mutatta nekünk. Szinte teljesen üres volt és tiszta. A naplementében másztunk egyre feljebb és feljebb, ameddig csak bírtuk. 
Voltak olyan meredek szakaszok, ahol a gyerekek csak négykézláb tudtak haladni. A cipőnktől már lent megszabadultunk. Egyrészt szolidaritásból, mert Annának csúnyán feltörte a sajátja a lábát, másrészt mert jó érzés volt a többszáz éves hűvös köveket érezni a lábunk alatt. Körülbelül 2-300 métert mentünk fel, körbefényképeztünk, majd félúton tartottunk lefelé, amikor lebukott a nap a hegyek mögé. 

A Fal bejáratánál elmentem Wc-re, ami kongott az ürességtől, és értetlenül vakargattam a fejem, hogy mi a fenének építettek ide 60db fülkét. De elintéztem annyival, hogy a kínaiak méretmániások. Wuhan tele van lakatlan 50 emeletes felhőkarcolóval, csak, hogy mesterségesen generáljanak gazdasági növekedést. Miért ne építhetnének WC-ket is, ha akarnak?  
Viszont az idegenvezető felvilágosított, hogy ezek a wc-k igencsak megtelnek egy átlagos hétvégi napon minden egyes olyan percben, ami nem a zárás előtt 5 perccel van, mint például most. 

Tehát a kisembernek elképesztő szerencséje volt. Boldogan hajtotta álomra a fejét aznap éjjel, és az Óriás kintről őrizte az álmát. 

William pénteken hajnalban jött értünk a szálloda elé. Kocsikáztunk 1 órát az ébredező Wuhanban 1990-es amerikai slágerek dallamára, kirakott minket az állomás előtt, kedvesen hajlongva elköszönt, mellénk helyezte a bőröndünket majd angolosan távozott. Ekkor konstatáltuk, hogy valamilyen okból 2,5 órával hamarabb érkeztünk, fogalmunk sincs merre kell menni és mit kell csinálni. Kicsit nehéz képben lenni az eseményekkel, ha az ember nem beszél kínaiul, nincsen helyismerete és még oda sem figyel. A hétvége folyamán ez a motívum többször is visszaköszönt, gondolom nem véletlenül. 

Tehát mit volt mit tenni, leültünk az állomás előtt egy padra és megpróbáltuk elütni az időt ameddig az útitársaink, az amerikai házaspár, Tom és Patti, valamint Patti testvérei John és Mary meg nem érkeztek. 

A gyorsvasút állomás olyan, mint a Ferihegy 2. Méretre is és felépítésre is. Mindenhol ellenőrzőkapuk, fémdetektorok, beszállókapuk. 

Egy dolgot azért tudtunk előre. Hogy Wuhan és Peking távolsága 1100 km, amit a vonat 5 óra alatt fog megtenni. Ebből elég jól ki lehetett számolni az átlagsebességet. Reméltem, hogy az első fél órára leköti a gyerekeket az újdonság és a sebesség, de tévedtem. Megállapították, hogy 301km/h, majd feltűnően unatkozni kezdtek. Ha gyakran szoktam volna aggódni, ez egy olyan pillanat lehetett volna. De Anna olvasni kezdett, és ekkor, mint tudjuk 10-12 órán keresztül csak vegetatív funkciókra képes. Én pedig előkaptam minden fellelhető mütyürkét a táskámból és nem féltem használni. Olyan sci-fi-t rittyentettünk össze Fütikével, hogy Spielberg sírna a gyönyörűségtől. 

A képen épp egy hadiállás látható ami mögött a kutyák filctollágyúkkal várják a tűzben töltődő repülő zöld földönkívüli jármű támadását, akit nem sokkal előtte félholtan találtak a földbe fúródva és csak a szomszédos hegyen lakó sárkánygyík segítségével tudták megmenteni és újra feltölteni. 
Mikor már fejfájást kaptam a bonyolultabbnál bonyolultabb szálak szövedékének fejben tartásától, akkor még mindig 2 óra volt hátra az utazásból. Itt bedobtam a törölközőt, megetettem velük a szendvicseink második harmadát is, majd kiszöktem a folyosóra és egy órán keresztül csak bámultam ki az ablakon. 

A 300 km/h sebesség egyáltalán nem érezhető, nem hallható. Olyan, mintha 120-al mennél, csak a táj megy gyorsabban melletted, ezért sokkal jobban kell koncentrálnod a "nézelődéshez"

Láttam kis falvakat egyszerű festetlen kockaházakkal, kihalt emeletes épületeket, gyárakat, utakat háromkerekű motorokkal, rengeteg kukoricaföldet, ismeretlen funkciójú földbe vágott teniszpálya méretű mélyedéseket, embereket ahogy az udvarokon, utcákon ülnek a földön, csapatokba verődött gyerekeket ahogy játszanak a porban.
Nézelődés közben nagyon távolinak éreztem mindent ami itt van. Idegen és magába zárkózó volt ezt a mesterséges táj. Mintha nem akarná, hogy behatoljak és megzavarjam a többezer éves nyugalmát. Ez nem az enyém, az enyémtől függetlenül alakult ki, az enyémtől messze, másképp, más célból, semmi dolgunk nincs egymással. Csak álltam ott és jó volt úgy ahogy volt. Hogy én 300-al elrohanok előttük, ők pedig ott maradnak és élnek tovább, ahogy eddig. 

Nem vagyok egy nagy Kínaszakértő, bevallom őszintén Pekingről csak annyit tudtam, hogy ott rendezték 2008-ban az olimpliát. Például azt sem tudtam, hogy rajtunk kívül mindenki más Beijing-nek hívja. Ezért hát sokáig furcsállottam is miért emlegeti mindenki Beijingi kirándulásnak azt, amit éppen szerveznek nekünk.
És azt sem tudtam, hogy a város lakossága 22 millió fő, több, mint Magyarország teljes lakosságának a kétszerese. Annyit hallottam, hogy sokan vannak, de bele sem gondoltam hogy mennyire. 
Ahogy közeledtünk Pekinghez egyre nagyobb lett a pára, a kijelző pedig egyre alacsonyabb hőfokot mutatott. A reggeli 37 fokból délre 33-ba értünk. Ahogy kiszálltunk a vonatból valóban hűvösebbet éreztünk, de órási páratartalommal.
Ahogy kilépsz az utcára elindul egy kis állandó vízhozamú csermely a tarkódról, végig a gerinced mentén, majd patakká duzzadva diszkréten torkollik bele a nadrágod korcába. Isteni érzés. 
Ennél már csak az a jobb, amikor elkap az idegen szagú hömpölygő tömeg, és húz le magával a mozgólépcsőn, át a csarnokon, présel át ajtónyílásokon, majd kiránt a szabadba. 

Azt a technikát alkalmaztuk Norbival, hogy mindenki kapott egy gyereket és csak azért az egyért vállalt felelősséget. Én az enyémnek megragadtam a kezét szorosan és nem engedtem el addig, ameddig biztonságos helyre nem értünk. Gyakran nem láttam, hogy hol a gyerek, meg ő sem engem, csak éreztük egymás kezét. Elég veszélyes játék ez.

Hatalmas várakozásokkal néztem a kirándulás elé. Mindent amit megnézhetek, megtapasztalhatok, megszagolhatok, megkóstolhatok Kínából izgalommal tölt el. Minden pillanatban azt érzem, hogy ez az egyetlen és utolsó pillanat, amikor ezt megtehetem.
Így kicsit csalódás volt, hogy egy Subway-ben vettük meg az ebédünket, amit  út közben a buszon fogyasztottunk el. Ki is dühöngtem magam miközben idegbetegen válogattam az állott ízű salátákat a szendvicsemből.

Az állatkert volt a második olyan élmény, aminek a megszépüléséhez kell még egy kis idő. Az elején még röhögtünk rajta, hogy szélesebb közlekedőutak vannak hagyva az embereknek, mint egy autópálya, aztán már kevésbé, amikor egyes helyeken ezt meg is töltötték. A körülmények szerencsétlen együttállása folytán éppen ott töltötték meg, ahol volt bármi érdekes. Például állat, fényképeznivaló, megmásznivaló, vásárolnivaló, kipróbálnivaló. Mindehez képzeljünk hozzá 2 álmos és éhes gyereket 2 álmos és feszült felnőttet, 33 fokot, 80% páratartalommal, és a belső kényszert, ami arra motivál, hogy ha már ennyi pénzt kifizettél muszáj jól érezned magad. Ja, és az idegenvezetőt, aki annyira rohan elől, hogy semmi mást nem nézel már, csak a narancssárga csíkokat a pólóján, nehogy elveszítsd. 

A legfőbb látványosság a panda volt. Békésen hátradőlve eszegetett egy bambuszlevelet, miközben tőle 5 méterre egy koszos üvegfal mögül vagy 100 ember összezsúfolódva bámulta. A legtöbb, ami kihozható volt a helyzetből a testi épségünk veszélyeztetése nélkül, hogy magasra emeltem a kamerát, és telibe kaptam, hogy majd legalább otthon megnézhessük. 
A csalódásért kárpótlásul a gyerekek kaptak egy plüsspandát. 

Írhatnám, hogy én még ebben az állatkerti kalandban is találok vicceset, de nem, ebben tényleg nem találtam. El nem tudom képzelni, hogy a kínaiaknak milyen képzeteik lehetnek a szórakozásról, de biztosan nagyon különböznek az enyémtől. 

A szállodába megérkezve először csak néztünk mint a favágó az aranyhalra. Csillogás, villogás, pompa és fényűzés mindenhol. Nem nagyon tudom mi illik ilyen helyen, Norbi valószínűleg jobban tudta volna, de ő szerencsére éppen egy fal mögött a bejelentkezéssel foglalatoskodott. Mi meg bizony körberohangáltunk, körbefényképeztünk, majd a gyerekek "úriember módjára" leheveredtek a hófehér bőrkanapéra. Mentségükre legyen mondva, hogy teljesen szét voltak már csúszva akkorra. 

Az 5 perc pihenő feltöltötte őket, és a szobába érve megint a régiek lettek. 

Még este a medencézés után tettünk egy felesleges, de annál érdekesebb sétát egy kifutópálya méretű sétálóutcában. Éttermet kerestünk, hogy megvacsorázhassunk, de 1,5órát kellett volna várni az asztalra, így visszatértünk a szálloda éttermébe. 

Összegzésképpen nem lett valami pozitív benyomásom Pekingről az első nap után. Felemelő érzés volt, hogy itt lehetek, de reméltem, hogy azért ennél többet tartogat számomra. 

Az ebéd után megintcsak kocsiba szálltunk. Ekkorra egészen hozzászokott mindenki a körülményekhez. Már-már a humor is felütötte a fejét a kis csapatunkban. Elég furcsa humort hoz össze 2 kínai, 2 amerikai és 3 magyar. Mindig csak az nevetett a vicceken, aki mondta. 

A Hubei Provincial Múzeum óriási. Több mint 200.000db emléket gyűjtöttek bele össze. Mikor megláttam ezeket a méreteket és meghallottam ezeket a számokat elgondolkodtatott egy pillanatra hogyan is fogok én 200.000 db cserépdarabot érdekessé tenni a gyerekek számára. 

Kár volt aggódnom, mert csak egy nagyon kis részét néztük meg a kiállításnak és csúnyán alulbecsültem a gyerekeket is.

Az a rész, ahol voltunk egy 1978-ban feltárt síremléket mutatott be. A síremlék Marquis Yi király síremléke, akit ie. 433-ban helyeztek el benne. A síremlékben a koporsókon kívül rengeteg korabeli bronz használati tárgyat is találtak. Eltemették a királlyal az egész udvartartást, feleségeit, szolgáit, kutyáit, és mindenféle eszközt amit használt. 

A gyerekek nagyon érdeklődők voltak, mindenről tudni akarták, hogy mire használták, milyen nehéz, milyen régi. 

Amúgy ez egy bortartó tál a képen. Azt hiszem felül jeget raktak bele és alul volt a tál részben a bor. 
Láttunk még bronzból készült merőkanalat, szobrokat, tányérokat, poharakat, harci eszközöket. 
A sírban találtak egy teljes zenekarra való különleges hangszert. A központi darabja egy kb 10 méter hosszú harangrendszer, kicsitől a legnagyobb harangokig, és ezt egészítik ki a kisebb hangszerek, húrosak, fúvósak és egy xilofon szerűség felakasztgatott különböző méretű kövekből. 

A keddi program ezzel ért véget. Amikor visszaértünk a szállodába arccal bezuhantam az ágyba. 2 órával később ébredtem fel arra, hogy Fütike a "Chip és Dale" főcímdalát túllicitálva körtemuzsikázik a fülem mellett. Igazán üdítő volt.
Az ébredés után kivánszorogva a napaliba olyan érzésem támadt, hogy a 39 és a 24 fok váltakozása egész nap nem túl ideális az emberi szervezet számára. 

Este Norbi nem jött haza, mert a másik gyárban volt, 2,5 órára innen. Ott töltötte az éjszakát is. Nem mintha tudott volna bármit is kezdeni velünk.

Másnap reggel megint korán indultunk, mert az East Lake (Keleti tó) meglátogatása volt a program. Az East Lake közép-Kína második legnagyobb tava. Wuhan területén található, de 1 órányi kocsikázásra attól az iparterülettől, ahol a szállodánk van. 
Út közben megkérdeztem Any-től, hogy tudunk-e majd benne fürödni. Szegény majd kiesett az ülésből meglepetésében.
1. El nem tudta volna képzelni rólunk, hogy bármelyikünk is úszástudó. Náluk a nők közül szinte senki nem tud úszni, a gyerekek meg pláne nem.
2. Eszébe nem jutott volna olyan istentől elrugaszkodott gondolat, hogy beletegye a lábát egy élővízbe, ami koszos és nincs úszómester.
3. Fényes nappal volt, napsütéssel, márpedig ilyen időben egyetlen valamirevaló kínai nő sem vetkőzik, inkább öltözik. Ugyanis a barna bőrszín a szegénység jele. Ezért mindenki vagy napernyővel, neccharisnyában, vagy karvédővel, kesztyűben, széles karimájú kalapban jár. (Erről készítettem is egy fényképsorozatot, majd egy külön postban egy unalmas napon megosztom)

Így hát válaszra sem méltatott, csak hüledezett. De azért feltételeztem ,hogy valószínűleg nem fogunk ma az East Lake-ben fürödni. 

Nem is fürödtünk, viszont egy gyönyörű nemzeti parkot néztünk meg a partján. Erdő, hegy, végre valami természet. Állítólag valami performanszra tartottunk, közben sietve megnéztük az erdőben elszórtan található műemlékeket, szobrokat. 

Az első egy tigris, amint épp egy kisbabát szoptat. A kisbaba egy hercegnő fia, akit a gonosz, hataloméhes nagyapja kirakott az erdőbe had pusztuljon el. De a csecsemőt gondozásba vette egy tigris, felnevelte, majd mikor felnőtt hazament és legyőzte a nagyapját, majd átvette a hatalmat. 

Ő egy istennő, aki 3 évig szeretett volna gyermeket, de nem sikerült, majd amikor végül megfogant, 8-as ikreknek adott életet. Ők vannak körülötte. A hóna alatt is van egy gyerek, az valamilyen isten, a Taoista templomban láttuk. Őt ott hordta ki a hóna alatt. 

Ez nem műemlék, ezt Papinak fényképeztük, így horgásznak itt:

Ezek itt főnixek, a háttérben pedig már látszik a hely ahová tartunk. Sajnos nem tudom a nevét, de a gyerekek elnevezték Jáde palotának a Kung-Fu Pandából. 

És a Jáde palota közelről:

Kilátás a teraszáról: 

Itt pedig 2 rövid részlet az előadásból, amit láttunk. Azoknak a hangszereknek a másolatán játszanak, amiket a Yi király sírkamrájából ástak elő. 

Az előadás után még fényképezkedtünk a Lótuszvirágokkal: 

Egy kőtáblával, akinek jó a szeme és tud angolul vagy kínaiul, az olvashat róla a "Jáde Palotáról".

A bejegyzés végét muszály volt elkapkodnom, mert holnap hajnalban indulunk Pekingbe 3 napos kirándulásra, most meg már majdnem hajnali 1 van.
És bocsánat mindenkitől, akit ennél kicsit pontosabban érdekelt volna a wuhani történelem. Tényleg szégyenlem magam, hogy csak ennyit tudtam megjegyezni, de mentségemre legyen mondva iszonyú nehéz úgy koncentrálni egy brutális kínai akcentussal idegen kultúráról angolul beszélő idegenvezetőre, hogy közben 2 oldalról rángatják a nadrágod szárát. Egyik oldalról állandóan: Anya, mit mondott? Másikról: Anya ezt nézd meg!  

Legközelebb vasárnap este tudok írni, hacsak valami csoda folytán nem lesz a szállodában gép és internet és nem éppen arccal lefelé fekszem egy ágyban miközben Fütike körtemuzsikázik felettem. 

A wellness után egy Taoista templomot látogattunk meg.

Itt nem lehetett fényképezni, ezért csak kívülről tudom megmutatni. A templom felépítése nagyon érdekes volt. Több kisebb házikóból állt, mindegyikben különböző istenségek aranyozott szobrai óriási méretben egy-egy üvegkalitkában. Az istenségek neveit nem tudtam megjegyezni, csak azt, hogy van akihez sok pénzért imádkoznak, van akihez jó szerencséért. Az istenalakok előtt oltárok, az oltárokon mindenféle élelmiszer, dinnye, alma, olaj, pénz. Az oltárok előtt kicsi imazsámolyok. A belmagasság nagyon kicsi, amit még kicsinyítenek a plafonról lelógó mindenféle függönyök, szövetek. Olyan kis biztonságos kunyhó érzésed van bent.
Mindenhol füstölők, az épületek közti udvarokon, az épületekben, az épületek előtt.
Ez a főbejárat:

Maga a hely nem volt szép, vagy rendezett, vagy nyugalmat sugárzó, se tiszta nem volt, mégis az érzés, hogy ott lehettünk megnyugtatott, csend volt és harmónia. Nagyon nagy változás a felhőkarcolók, dudáló autók közül belépni ide. 

Találkoztunk egy papnővel is. Eddig nem tetszettek a kínai arcok. Beszéltük is Norbival, hogy ha választani kellene 10-ből, hogy melyik a legszebb, meg nem tudnám mondani. De ennek a papnőnek ahogy a szemébe néztem, valami egészen különös érzésem támadt. Ugyan volt vagy 70 éves, de szépnek láttam. Olyan szépnek, hogy legszívesebben megöleltem volna. Olyannak, aki ha veled van, nem félsz semmitől. Csak pár percig volt ott, mesélt nekünk egy falfestményről, ami Lao-Ce-t ábrázolta, meg valami gyógyhatású gömböt, nem értettem pontosan. 

Ez egy oldalsó bejárat:

A templom előtti téren egy kővályúban éppen óriási füstölőket gyújtott meg két asszony, ezt sikerült megörökítenem. 

Jó is volt egy kicsit lenyugodni, mert a következő programpont eléggé felzaklatott. Pedig ez az ebéd lett volna, ami alapjában véve az egyik kedvenc időtöltésem. Any elmondta a kocsiban, hogy egy olyan utcába fogunk menni, ahol tradicionális wuhani ételeket lehet megkóstolni. Itt az egész utcában csak kifőzdék vannak. Figyeljünk oda, mert a wuhani ételek nagyon fűszeresek, olajosak. Ha nem akarjuk, hogy csípős legyen, szóljunk előre. Azért esznek így a wuhaniak, mert az idő meleg és párás, rengeteg energiára van szüksége a szervezetnek ahhoz, hogy hűtse magát. Mondjuk ehhez nem tudom mi köze a fűszeres, csípős ízeknek, de én már mindent bevetettem volna, hogy egy kicsit kellemesebb legyen az utcán. 

A probléma nem a kajával kezdődött, hanem, hogy Fütike a fülembe súgta azt a bűvös 2 szót, amitől egész nap tartottam. Any-nek továbbítva az információt eléggé elkerekedtek a szemei, de azt mondta megoldjuk. A sofőrhöz fordult. (Úgy látom itt Wuhanban a sofőrök a megoldóemberek.) A sofőr nem nagyon teketóriázott, magára mutatott, majd egy omladozó sikátorra, majd megragadta Fütike alkarját és elindult. Any és a csoport többi része pedig egy másik irányba. Ekkor felhangzott mögöttem Anna kétségbeesett sírása, ahogy kilépett a kocsiból és rászorult a cipője az össze-vissza feltört sarkára. Na, ez az a helyzet, ahol gyorsan kell dönteni. 
Megragadtam Anna kezét, és a sofőr után rohantam, hevesen mutogatva magamra és az elragadott gyerekem kétségbeesett arcára. Kedvesen biccentett egyet, majd tovább rohant.

Sikátorokon keresztül mentünk, mindkét oldalon koszos lavórokban úszkáló ismeretlen zöldségeket árultak és értetlenül bámultak fura kis csapatunkra. A sikátor 3-4 emeletes házak között kanyargott, felettünk mindenféle textílíák, nejlonfóliák, zacskók, gondolom napellenzés végett. Később elmaradtak az árusok és az utcán gugolva étkező, mosó, beszélgető embereket láttunk. A sofőr olyan tempót diktált, hogy Anna végigsírta az egész utat, de csak húztam magammal, nehogy szem elől veszítsem őket. 
Végre megérkeztünk egy fehér betonkockához, és a sofőr berántotta magával Fütikét a férfiak jelű ajtón. Na, mondom ha eddig kibírta halálfélelem nélkül, most tuti balhé lesz. Ezért utánanyúltam, megragadtam a másik karját, megint magamra mutattam, a gyerekre és a nők feliratú ajtóra. Ott ez nem nagyon lehet szokás, mert nagyon kelletlenül engedte el. Kicsit fellélegeztem és átmentünk a női wc-be. Ott megmutattam az ajtót Fütikének, de nem telt bele 3mp, már jött is ki, hogy már nem kell neki, köszi. Gyanús volt a dolog, meg be is idegesedtem, hogy ha ilyen tortúrán keresztül mentünk, akkor bizony itt eredményt fog produkálni és kész.

Beléptem utána a fülkébe. Hát, megértettem egyből az indokait. A fülkék alatt a földön hosszában egy fém árok húzódott, benne valami lé csordogált. Ennyi. Se papír, se lehúzó, se ülőke semmi. Emlékeztetett a latrinára, amit cserkész koromban ástunk az erdőben. Csak oda tettünk keresztbe egy faágat, hogy legyen mire ülni. Itt semmi nem volt. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket a wc használati módját illetően, majd kizárásos alapon leguggoltattam Fütikét és mondtam neki, hogy csukja be a szemét és képzelje azt, hogy az erdőben van. Bejött. Azt nem tudom, hogy a kupacokat utána mi és milyen módon tünteti el az árokból, de nem is nagyon érdekelt. Menekültünk kifelé. 

Az evős utca tényleg nagyon érdekes volt. Kb 1 km-en keresztül az utca mindkét oldalán főztek valamit. Ott kint az utcán. Ismeretlenebbnél ismeretlenebb kinézetű ételeket.

 Főként félkész alapanyagok, mindenféle szószok, öntetek, nyers szórnivalók voltak kikészítve, aztán megmondtad, hogy mit akarsz és frissen csinálták ott előtted, Vagy beletették az olajba, kisütötték, majd szórtak, öntöttek rá ezt-azt, vagy belemártották forró vízbe és szórták-öntözték. 

Leülni nem lehetett sehol. Amúgy ezt máskor is megfigyeltem, hogy állva vagy menet közben esznek. Biciklin, motoron, autóban, sétálás közben. Azt mondta erről Any, hogy azért, mert annyira meleg van, hogy ha leülnének hőgutát kapnának, így meg hűt a menetszél. :)

A sor elején van egy "kultúráltabb" hely. Légkondival, hűtött italokkal. Oda ültünk be, és oda vittük be a bezsákmányolt élelmiszert. Én azt mondtam Anynek, hogy mindegy mi, csak ne legyen benne hús. Kért nekem valami tésztát, 4-5 féle szósszal, szóróval nyakonhajítva. Kérdezte csípős legyen e, mondom egy kicsit lehet, de ne nagyon. 
Kicsit érdekesre sikerült, ahogy egy lepusztult étteremben (kb úgy nézett ki mint Tápiódorogmán a helyi resti) nejlonzacskóból pálcikával patakzó könnyekkel és verejtékkel próbálkozom magamévá tenni a durván csípős ismeretlen összetételű ételt. 
Viszont rettenetesen élveztem. Akkor éreztem először, hogy cinkostársak vagyunk a helyiekkel. Hogy egy kicsit velük élek. 

Na, ma végre belecsaptunk a lecsóba. Egy 7 órás városnézésen voltunk Wuhanban. Mi hárman, egy amerikai házaspár, akik Norbi egyik kollégájához jöttek látogatóba, egy idegenvezető és egy sofőr. 

Az első állomás a Sárga Daru torony volt. A torony keletkezéséről Any, az idegenvezető elmondott egy nagyon szép legendát:
Élt egyszer Wuhanban egy vendéglős. Egy napon belépett hozzá egy vándor, és ételt, italt szállást kért tőle. A férfinak nem volt pénze, de a vendéglős mégis adott neki inni, enni, és szállást is. A férfi, aki egy kopott öltözetű taoista szerzetes volt 1 évig lakott ingyen a vendéglősnél. Az 1 év elteltével távozni készült, és búcsúzóul azt mondta a vendéglősnek: Jutalmul, amiért ilyen jó voltál hozzám rajzolok ide a faladra egy darut. Minden alkalommal amikor a kép előtt háromszor összecsapod a tenyered, a daru kilép a falból és egy gyönyörű táncot lejt. Azzal elment. 
Onnantól kezdve a város apraja nagyja a vendéglőshöz járt, hogy ők is láthassák a gyönyörű táncot. Hamarosan meggazdagodott a család és a szerzetes emlékére felépítették a Sárga Daru tornyát.
Ez volt az eredeti torony, keletkezése i.sz. 223-ra tehető, de ez többször elpusztult, majd 1981 és 85 között az eredeti tervek alapján újraépítették. 

Az első terven egy kapu látható, ahol bementünk a kertbe. 

A  torony Wuhan jelképe. Nagyon sok helyen megtalálható a szimbóluma. A Jangce partjára épült, gyönyörű kilátással. A belsejében makettek, festmények. 5 emelet magas.

Nekünk csak a 2. emeletig sikerült feljutnunk, mert a gyerekek nagyon szenvedtek. Mivel még nem töltöttünk komolyabb időt a szabadban mióta itt vagyunk, teljesen fejbevágta őket ez az első 1,5 óra. Fütike zokogott, Anna tartotta magát, de láttam rajta, hogy kész van. Ezért csak leültünk a torony tövében és próbáltam érezni az érzeteket. 

A hegyről lefelé menet már kicsit jobb lett a helyzet. Kezdtek hozzászokni az állandó izzadáshoz. Nagyon felkészületlenek vagyunk egyébként, mert majdnem minden kínai napernyővel jár, vagy szalmakalapban. Minket meg nem védett semmi a naptól. 
Fütikét muszály volt megvigasztalnom, ezért kapott egy kis kerámia sípot. Szeretek neki ajándékot venni, mert nem örül úgy senki, ahogy Ő. Onnantól kezdve a világon semmi baj nem volt vele. Elégedetten fújta a kis sípját és mindennel meg volt elégedve bármi történt.

A kocsihoz menet megint megállítottak minket, hogy had csináljanak egy közös fotót a gyerekekkel. Annát ez nagyon rosszul érinti, kifejezetten ellenséges a kíváncsiskodókkal, ezért kitaláltunk egy játékot. Ők a filmsztárok, nagyon híresek és mindenki fényképezkeni akar velük. Az a híresebb, akivel többször fényképezkednek. És jégkrém a jutalom. Némileg megváltoztatta a hozzáállását. :)

"A következő állomásunk fél óra a wellness központban". Mondta Amy. Először nem értettük. De amikor visszaültünk a légkondis Buick-ba, egyből megértettük. 

folyt. köv.

Ez a hétfő egy katasztrófa volt. Egész nap igyekeztem mindennek meglátni a pozitív oldalát, de néha nem egyszerű...

Elhatároztam, hogy 1 hét lazsálás után szerzek egy jógamatracot és minden reggelt jógával kezdek. Norbi szerzett is matracot, fel is keltett. Jógáztam is. Jó is volt. 

Csakhogy a nagy lelkesedésben elfelejtettem a reggeli kávémat és amint beheveredtem az olvasó és mesét néző gyerekek közé az ágyba, azonnal visszaaludtam. Arra ébredtem, hogy unalmukban ütik verik egymást a fejem felett. A konyhában térdig ért a joghurt, mindenhol használt tányérok, kanalak, joghurtos poharak. Megreggeliztették ők magukat, csak kissé sajátosan. 

Tervbe volt véve, hogy elmegyünk megkeresni a francia boltot. Ott állítólag lehet mindenféle európai élelmiszert kapni. Sajtot, kenyeret, vajat, és ki tudja még milyen mennyei mannákat. Nagy várakozásokkal álltam elé, a terv az volt, hogy felkelés után azonnal indulunk. Hát, nem tudom mikor indultunk el, de volt már vagy 39 fok, az tuti. Szobai virágpermetezővel felszerelkezve, árnyéktól árnyékig futva közelítettünk. Mikor halált megvető bátorsággal megtettünk már vagy 500 métert, akkor jutott eszembe, hogy a térképet, amit a francia pasi rajzolt, azt otthon felejtettem. 

Mindig is tudtam, hogy a memóriámmal és a pakolási kézségemmel nem léphetnék fel cirkuszban, de azért ez ott és akkor kicsit rosszul esett. 
Legalább 2 óra hosszáig bolyongtunk lelakott házak, utcán ebédelő, mosó emberek,  motorosok, biciklisek között, lakóparkokban, úttesteken át. Néha megálltunk egy árnyékos helyen, hallgattuk a kabócákat, ahogy minden 30. másodpercben megszólalnak, egyre erősödnek, majd elhalkulnak és teljesen csend lesz.

De a boltot nem találtuk meg. 

Paprikavörös fejjel, fáradtan, éhesen értünk haza. 

Az ebédet 2 órán keresztül főztem. Valamilyen pörköltalapot akartam összehozni krumplipürével. Nem segített, hogy a kömény amit vettem édeskömény volt, a paprika pedig csípős. Nincs krumplinyomóm, piros paprikám és tejfölöm. Szerintem a 2 óra munkát nem érte meg, de a végeredmény elég jó lett. A gyerekek szerint nem. Igyekszem eredménynek elkönyvelni, hogy Fütike annyit meg tudott enni belőle, hogy csak másfél órával később éhezett meg újra. 

És ebből a szerencsétlen hétfőből ekkor még csak 7 óra telt el...