Érdekes csörömpölésre keltem tegnap reggel. Olyan volt, mintha valaki mosogatna a konyhában. Nem nagyon értettem a dolgot, mert tudtommal Norbi dolgozik, én alszom, a gyerekek meg nem szoktak mosogatni. Egy darabig elhallgatgattam ezt a fülemnek igen kedves hangot. Mondom akárki is teszi, nagyon jól teszi. Mikor már teljesen kiment az álom a szememből, felkeltem és megállapítottam, hogy ebben az új szobában minden reggel a szemétürítés mellett el is fognak mosogatni helyettem. Nem rossz kilátások. Jól kezdődik ez a nap.
Annyit tudtam a Wuhan Sea World-ről, hogy vannak ott vízi állatok, (elárulom, hogy a feladványban fóka szerepelt, de csak a képről találtam ki én is), és hogy a nyitvatartás valószínűleg a két időpontnak látszó szám közötti időintervallum. Meg kellett elégednem ennyivel, ha ennyi adatott. Norbi hallgatólagosan támogatta a "Fedezd fel mit dugdos még Wuhan" projektet, bár nem igazán hitte el, hogy komolyan gondolom. Annyit mondott "segítségképpen", hogy a városközpontból nem lesz egyszerű taxit találni visszafelé, mert nem vállalják el ezt a hosszú utat, annyi idő alatt dupláját megkeresik a rövid fuvarokkal.
Tehát felszerelkeztünk szendvicsekkel, innivalóval, térképpel, pénzzel, és útnak indultunk. Az ajtóban hirtelen támadt egy megérzésem, és visszafordultam még egy 100-asért. Már megtanultam, hogy ezekre a megérzésekre hallgatni kell. Például ha most nem tettem volna, még mindig ott üldögélnénk a Keleti Tó partján és épp patkányt sütögetnénk nyárson vacsorára. Ugyanis a pénzünk már a belépő kifizetésekor elfogyott volna, nem volt nálam telefon, Norbinak pedig fogalma sem volt, hogy végülis melyik uticélt választottuk.
Az első megálló a szállodaporta volt. Okulva a taxisofőrök térképekhez és a betűkhöz való hozzáállásából leírattuk kínaiul a Tengeri Világ címét. Sőt, a recepciós még taxit is hívott nekünk.
Nagyon izgalmas volt csak hármasban elhagyni azt a 2 kilométeres körzetet, ahová eddig be voltunk zárva. Végig feszülten figyeltem a térképet, és próbáltam kibogarászni, hogy merre is járhatunk, gondoltam hasznos lesz majd amikor a patkányvacsora után éjszaka sétálunk haza a leállósávban miközben vállunkat verdesi a szemerkélő langyos eső.
A feszült figyelem addig volt kivitelezhető, ameddig elő nem került a táskából a zöld ufó és a macskahadsereg. Mert onnantól kezdve multifunkciós üzemmódba kapcsoltam, egy funkcióm intézte a sci-fi forgatást (amiben én voltam a rendező, a dramaturg, az 5 macska magyarhangja, a zeneszerző, és a díszlettervező), másik funkcióm az útjelző táblák kínai karaktereinek kibogarászásával és a térképen lévőkkel való összevetésével foglalatoskodott, a harmadik pedig a képzeletbeli fék tövig nyomogatásával volt elfoglalva miközben a 3 sávos úton 120-al előztünk jobbról 3 egymás mellett közlekedő teherautót. Erről a közlekedési szituációról sokáig azt gondoltam, hogy nem létezik, majd egyszer láttam egy akciófilmben, és aztán eljöttem Kínába...
Tehát megérkeztünk szerencsésen, a sofőr közvetlenül a jegypénztár mellett tett ki. A jegyvásárlás egyszerűen zajlott. A hölgy csak annyit mondott, hogy túhandrid. Próbáltam vele vitába bocsátkozni arról, hogy a kiírás szerint 120 cm alatt egy egészen minimális az ár, 120 és 140 cm között kicsit több, és van a felnőtt, én pedig egy 110 és egy 135 centis gyerekkel érkeztem, de csökönyös túhandrid volt a válasz. Hiába néztem jobbra és balra, sehonnan sem jött semmilyen segítség, ezért előkotortam a túhandridot a pénztárcámból, elmormoltam egy rövid hálát a gondviselőmnek aki visszaküldött még egy 100-asért az ajtóban, és bejutottunk.
A Tengervilág egy valaha jobb napokat látott óriási létesítmény. Hatalmas parkkal, tele megmászható szobrokkal, csúszdaparkkal, vidámparki játékokkal, éttermekkel. És az egésznek a közepén van az épület a halakkal. Kicsit bóklásztunk a parkban. Hálistennek a gyerekeket a legkevésbé sem érdekli, hogy a sárkányszobor, amire felmásznak félig le van e omolva, vagy a 10 éve ottfelejtett antigravitációs forgókán van e még egy csepp festék, vagy hogy a pihenőpadok körül elburjánzott e a mellig érő gyomnövényzet. Ők már addigra rendben voltak élvezetileg mire elértünk a bejáratig.
Egy függöny elhúzásával juthattunk be a víz alatti világba. Az első szakasz olyan volt, mint egy dzsungel. Sejtelmes félhomály (ezt a képek nem adják vissza, mivel vakuznom kellett), indák, műnövények, sziklák, óriáskígyó, majmok, dzsungelhang. Az illúzió tökéletes volt. Már már teljesen elvarázsolódtam volna, ha a banánpálmák sorát teljes képzavarral meg nem töri néha egy akvárium, fejed fölött lógó szomorú polip, vagy épp térdmagasságban egy zöld lézerháló, de nem hiszem, hogy létezik olyan gyerek, akit ez akár egy percig zavart volna.
Egy félreeső kis tavacskában rengeteg aranyhalat vettünk észre, és egy nőt botra kötözött cumisüvegekkel. Nem kérdezett semmit, csak a lelkesebbnek látszó gyerekem kezébe nyomott egy botot, és a halakra mutatott. Na, ilyet még soha életemben nem láttam. A halak egymást taposva próbálták bekapni a cumisüveget és 2 perc alatt kiszívták belőle a haleledeles vizet. Ez a jelenet annyira morbid volt, hogy meg sem volt időm lepődni már vége is volt, és a nő tartotta a markát a 10 jüanjáért. Máshol is észrevettem már milyen profi kereskedők ezek az emberek. Mire átgondolod már rég meg is vetted. Ezt meg akarom tanulni.
A dzsungelből egy hirtelen váltással átkerülünk egy víz alatti alagútba, a fejed fölött úszkálnak a fürdőkádnyi teknősök, ráják, tonhalak, cápák. Egy darabig nézelődtünk, és mikor már tovább indultunk volna, észrevettem valami furát a vízben. Piros volt és hosszú. Ahogy még egyszer visszanéztem megállapítottam, hogy épp egy sellő úszott el a fejünk fölött. Na erre azért nem számítottam.
Mikor a sellők eltűntek, tovább indultunk, és a medúza terembe érkeztünk. Erről nem is mondok semmit, csak nézzétek. Csodálatos volt.
A medúzákat pingvinek követték, és végül az út egy ajándékboltba torkollott, ami számomra érthetetlen módon világító játék gépfegyverekkel és felfújható kardokkal volt tömve.
Közben észrevettünk egy nagyobb teret, ahol széksorok voltak egymás mögött egy üvegfal előtt. Ez volt hát a színpad, ami mögött a sellők bemutatták a produkciót. Szerencsére óránként volt előadás, úgyhogy elhatároztuk, hogy a következőt megnézzük mi is. Aztán feltűnt még egy hasonló széksor, tömve emberekkel. Na az meg a fóka show volt. Volt labdázás, számolás, karika elkapás nyakkal. Nézzétek meg belőle a gyerekek kedvenc részét.
Mire vége lett, kezdődött a másik, át is siettünk, az első sorban foglalva helyet. Csak hogy kicsit érzékeltessem a méreteket, az első sorból ilyen volt a kilátás:
Gondoltam itt majd milyen jó felvételeket tudok csinálni a blogra a sellőkről, végre egy igazi különlegesség, mindenki állva tapsol majd. De sajnos közbeszólt valami, amit kényelmes lenne Murphyre fogni, pedig az ég világon semmi köze hozzá. Egyedül az én Pató Pál uras hozzáállásom volt az oka, amikor otthon azt találtammondani: "két vonás, á, ráérek még feltölteni". A fényképező ugyanis pontosan a sellők uszonyának vízbe érésekor fogyott ki. Ha bárkit is vigasztal, azért az előtte lévő rájaetetést még meg tudtam örökíteni.
Kifizetődő dolog kiéheztetni a gyerekeket az ingerekre, mert utána hosszú ideig a világ legegyszerűbb dolga szórakoztatni őket. A kijáratig még számos szórakozást találtak. Egy lepattant motorcsónakszoborban hosszasan játszottunk tengeri torpedós üldözéses, hajótöréses akciójelenetet, aztán a Keleti Tó partján fél óráig üldöztük a patkányt, amelyiket a 20 méteres parti szemétfövenyben vettünk észre. Majd halált megvető bátorsággal kimentettünk a vízből egy oszló félben lévő ráktetemet, messzelátóval vizsgálgattuk a tó másik partján dolgozó útépítő munkásokat, és tobozokkal bombáztuk a sárkányhajót megtámadó képzeletbeli ellenséget.
Mire kiértünk a kijárathoz elégségesnek éreztem a mai levegőzést, így hazafelé vettük az irányt. A taxikérdéssel kapcsolatos aggodalmaimat természetesen nem osztottam meg a gyerekekkel, és próbáltam én is kiverni a fejemből, mert egyrészt nem kenyerem az előítélet, másrészt nem szívesen idéztem fel a 9 órája a leállósávban bandukoló szomorú kis csapatunk reggel megalkotott képét.
Az elvárásmentesítési akció sikerrel járt, ugyanis 5 perc várakozás után Fütike leintett egy taxit, amelyik kelletlenül rábólintott az elé tartott térképre. Nem tudom, hogy ennyire szánalmasan néztem e ki az útjelző köveken üldögélő fejbúbig koszos gyerekekkel, vagy tényleg pont 1 órás kocsikázásra vágyott a pasi, de mindegy is. Kocsin belülre jutottunk, ahonnan már nem rak ki egykönnyen.
Megintcsak bekövetkezett az, ami üldöz engem itt Kínában, elindultunk az ellenkező irányba, mint amerről jöttünk, majd huzamos ideig arra haladtunk. Fél óráig gondoltam azt, hogy az embernek fogalma sincs hová megy, és fontolgattam a helyes mutogatási formát, ahogyan majd erre fel fogom hívni a figyelmét. A következő negyed órában, miután rendkívül magabiztosan rágyújtott egy cigire, azt éreztem, hogy tudja merre megy, de úgy döntött előtte tesz egy kitérőt Pekingbe, mert fogytán otthon a kosztpénz. Az utolsó negyed óra első 3 másodpercében észrevettem, hogy az ölemben tartott térképen ki lehet hajtani még 10 centit alul, és végig azon a részen voltunk, azért nem találtam magunkat felül. Ugyan ment egy 15 kilométeres kerülőt, belekerült plusz 1500 forintnyi jüanba, de Norbi elmondta később, hogy valószínűleg nem direkt csinálta, hanem a forgalommentesítés miatt meg van határozva nekik, hogy melyik nap melyik hídon hányszor mehetnek át. Mindegy, legalább Fütike aludt egy jót.
És ha azt gondoltátok, hogy ez a kaland kifárasztotta őket annyira, hogy utána estig csak pihegve üldögéltek egy hűvös sarokba támasztva, hát nagyon tévedtek. Fél óra múlva már a szétkapott lakás romjain kergetőztek és kardoztak a klímatávirányítóval.
