Szombat reggel már 8 órától folytak az egyeztetések arra vonatkozólag, hogy hol töltsük az utolsó közös hétvégi napunkat. 11 órakor még mindig 5 variáció volt versenyben, fogalmunk sem volt, hogy mit csinálunk, de ez rajtam kívül senkit nem izgatott. A hülyeség az ment...
Valamikor dél körül csillapodtak le a kedélyek, békét kötöttünk, majd egyezséget egy "közeli tó" meglátogatásáról. Annyit tudtunk erről a tóról, hogy Norbi szokta látni a kocsiból. Viszonylag magabiztosan állította, hogy 3 utcányira van, és az út jobb oldalán. Abban már kevésbé volt magabiztos, hogy odafelé látta az út jobb oldalán, vagy hazafelé, és hogy azt a 3 utcát tulajdonképpen milyen fokú koncentrációs állapotban számolta meg.
Kinéztük a térképen is, és az is jelölt tavat, többet is, az út jobb és bal oldalán is. A kérdés csak az volt, hogy a térképen jelölt tóhoz érkezve néhány döglött halat és pár szál lótuszvirágot találunk, egy kerítéssel körbevett építési területet vagy tényleges turisztikai tevékenységre alkalmas helyet. Ezt itt Kínában soha nem lehet tudni.
A gyanús előjelek ellenére vígan és magabiztosan indult el a csapat. Lehet, hogy az előre elhatározott irányból való eltérésünk, lehet, hogy a távolságok rossz megbecsülése, lehet, hogy Norbi felületes megfigyelőkészsége volt az oka, mindenesetre nem volt annyira kedélyes kis túrázás az odafelé út, mint amilyennek kívülről nézve esetleg látszhattunk. Azt már nem részletezem még egyszer milyen érzés 35 fokban, 99%-os páratartalomban a napon sétálgatni, mert elkopott téma. Azt az elkeseredettséget viszont muszáj átélnetek, mikor már a 10.ik utcasarkon fordulsz be úgy, hogy na majd most megpillantod a tavat, aztán befordulsz rajta és a járda vége a látóhatár szélén eltűnik a ködben.
Amikor már a feladás határához érkeztünk, a következő járda végén végre valahára megpillantottuk a tavat. És a tó lélegzetelállítóan szép volt. Megérte minden egyes verejtékcseppjét.
Annyira ki voltunk már éhezve egy kis természetre, hogy rávetettük magunkat, mint tyúkok a dinnyehéjra. Mindent ki akartunk belőle facsarni. Sziklát másztunk, jógáztunk, hasaltunk a fűben, virágot szedtünk, mocsarat szelídítettünk, fényképeztük egymást.
Egy sziklafalból és egy kiszáradt tóból Fütikével egész jó kalandot hoztunk össze. Eltévedés a dzsungelben, egyes kevésbé veszélyes vadállatok legyőzése, más fokozottan veszélyesek elől menekülés, kibukkanás a sziklaszirt tetején, leereszkedés az életveszélyes sziklafalon a félelem mocsarába. Átkelés a köveken, miközben elkárhozott lelkek kapdosnak a lábad után. A biztonságot jelentő túlpart szerencsés elérése, és hazatérés a fehér virágok között megbújó kedves rokonok közé.
Annyira jól sikerült a kaland, hogy Fütike még egyszer megismételte Norbival is, de Norbi kicsit túljátszva a szerepét, egy váratlan mozdulattal fellógatta magát a falra a szakadék fölé. Fütike annyira nem volt oda a szerepjáték hirtelen fordulatáért. Utána már nem nagyon akarta megismételni.
Na azért akármennyire is jól éreztük magunkat, egy idő múlva kezdett világossá válni, hogy ez a hely akármilyen gyönyörű, azért nem a Tisza-tó. Hiába izzadod térképesre a pólódat, nem ugorhatsz be a vízbe. Akármilyen szélesre forgatod magad alatt a jógamatracokat, a kicsi vérszöcskék ott is megtalálnak, rádugranak és össze-vissza csípnek. Ha belefeledkezel a minél vonzóbb profiloddal a fényképező felé bemutatott jógapozíciókba, a gyerekeid unalmukban darabokat harapnak le egymásból.
A békehadtestünk változatos eszköztárat vonultatott fel, mire a háborús felek egyáltalán újra egymásra bírtak nézni. Norbival még előadtunk egy színdarabot is annak rekonstruálására, hogyan lehetett volna a konfliktushelyzetet vér és maradandó lelki sérülés nélkül megoldani. Hiába adtunk bele apait anyait, nem nagyon hozta a várt eredményt, de mi legalább nagyon jól szórakoztunk.
Az incidens után sétára indultunk, megkerültük a tavat. Szemrevaló kis tó volt. Annyira tetszett a hely, hogy ha esetleg fürödni lehetne benne, a tartós kínai létforma az "inkább a halál" kategóriából a "totálisan elképzelhetetlen" kategóriába ugorhatott volna. Még azt is megbeszéltük, hogy ide máskor is eljövünk a gyerekekkel.
De azóta meggondoltuk magunkat, mert a taxivadászat nem ment túl fényesen. Megint a "még egy utca, ott majd nagyobb lesz a forgalom" játékot játszottuk nagyjából 45 percen és 5 utcán keresztül. Amikor már semmi más nem volt hátra, mint a fájdalmas kínhalál egy útszéli fűcsomón, akkor arra jött egy üres taxi és megmentett minket.
A természet és a hányadtatások érdekes hatással voltak ránk, ugyanis az este hátralevő részét azzal töltöttük, hogy körülültük az asztalt, és személyiségfejlesztési-családépítési tréning keretében felváltva sírtunk, nevettünk, beszéltünk, hallgattunk, elrohantunk, vádoltunk, megoldásokat kerestünk, sérelmeket fogalmaztunk meg, kértünk bocsánatot és végül katarzisként egy óriási römipartival vezettük le a feszültséget. Igazán tanulságos nap volt.
