Nem bírtam tovább együtt élni a gondolattal, hogy a hosszú nadrágok és pulcsik becsomagolása kárba veszett munka, megutaztatásuk pedig kidobott pénz legyen, ezért hétfőre egy kis télkereső kalandot terveztem.
Az internetről nagy okosan a szokott módon kiolvastuk, hogy a koripálya a Wuhan International Plaza 6. emeletén van. Eltéveszteni sem lehet.
Bepakoltam hát a meleg cuccokat, hideg élelmet, megfelelő mennyiségű pénzt, angol és kínai nyelvű térképet, innivalót, mesekönyvet, kiscicákat, kiskutyákat és útnak indultunk.
Egész úton a Két év vakációt olvastam a gyerekeknek, teljesen elmerültünk a lakatlan sziget érintetlen világában, a fel-felröppenő parti galambok között. Kicsit éles váltás volt hát, amikor a taxi épphogy lassított a pláza előtti emberfolyam mellett, már ketten bent is ültek a kocsiban. A taxisofőr meg mutogatott, hogy jó lenne már haladéktalanul kiüríteni a hátsó ülést is, mert a gyerekek otthon éhesek, abból meg nem él meg, hogy a vackolódásunkat nézegeti. Mire megállt a kocsi már ki is tessékelt.
A Wuhan Plaza méreteit illetően nem rendelkeztünk elég információval. Kisvárosi lányként besétáltam hát az előttem magasodó 15 méteres kentaur lábai alatt az első utamba kerülő ajtón, amin a Wuhan Plaza feliratot felfedeztem. Átkeltünk 6000 m2 arcápolószeren, majd megtaláltuk az emeletre vezető mozgólépcsőt. Óriási lelkesedéssel mozgólépcsőzgettünk fel a 6. emeletre, ahol nem találtunk mást, csak újabb 6000m2-nyi női ruhát. Szemügyre vettük azért az egész emeletet, aztán a 7. és 8. emeletet is tüzetesen átvizsgáltuk, gondoltam egy 3000m2-es jégpályát csak észreveszünk valahogy, de nyoma sem volt.
Visszamentünk hát a földszintre, ahol próbáltam beszélgetésbe elegyedni az információs pultban üldögélő hölggyel, de nem sok sikerrel. Ekkor jutott eszembe, hogy bejövetelkor még egy plázának látszó épületet láttam magunk mellett. Később szerzett ismeretekből tudjuk, hogy ez a Wuhan International Plaza B épülete volt. Kimentünk hát, és újabb lelkes mozgólépcsőzés következett egy újabb 6. emeletre, egy újabb 6000m2-es gyerekruhaosztályra.
Sikertelenségünk arra késztetett, hogy egy másik hölgyet is elkapjunk, aki saját bevallása szerint beszélt angolul. Sajnos túlfejlett önbizalom több volt benne mint angoltudás, még a prospektusra rögtönzött korcsolyázó emberke láttán is csak sajnálkozva vonogatta a vállát. Pedig szerintem elég jól rajzolok.
Mikor itt sem jártunk sikerrel, újra körbementünk a komplexumon, hogy találunk e még felfedezni valót és nagy örömmel tapasztaltuk, hogy igen. Még egy további épülettel rendelkezik a Pláza. De sajnos ott sem találtunk semmit. Ekkor már erősen csiklandozta a torkomat az az ismerős érzés, amikor az egó fejszéje sokadszorra csorbul ki a könnyűnek látszó feladatban. Utolsó mentsvárként felhívtuk őrangyalunkat, Norbit, aki mindent meg tud oldani, aki előtt nincs akadály, aki még a legkétségbeejtőbb helyzetből is kiment minket. Nem is rajta múlott, hogy a felhajtott útbaigazító különítménytől (mint később kiderült) egy másik plázában lévő jégpálya megközelítéséhez kaptunk részletes útmutatót. Azért mi megpróbáltuk alkalmazni a hallottakat az általunk birtokba vett komplexumban, bár kevéssé volt kompatibilis, csak újabb hiábavaló köröket eredményezett.
Amit Norbi sem tud megoldani, az az abszolút lehetetlen kategóriába tartozik nálunk, úgyhogy közel voltunk a feladáshoz. Utolsó esélyként kinéztünk egy újabb, feltételezhetően angoltudással rendelkező, a pláza személyzetéhez tartozó fehér inges srácot. Ő sem értette mit akarok, de kikereste a telefonján a fordítóprogramot és kérte, hogy írjam bele mit keresek. Mikor lefordította felderült az arca, és erősen mutogatott kifelé az egyik irányban. Újult erővel indultunk el még egy utolsó útra, a Pláza D épületébe, amit csodával határos módon eddig nem vettünk észre. És igen, a fehér inges srác úgy vonulhat be a történelembe, mint az egyetlen ember, aki tudja hol található a Wuhan International Pláza Korcsolyapályája. Ugyanis a 6. emeleten végre megtaláltuk a telünket.
A pálya használatának árában benne van a korcsolya kölcsönzés is, mindenféle méretből egy erdőnyi korijuk volt.
Fütike iszonyatos lelkesedést tanúsított a télkeresősdi, korcsolya, a jég, a korcsolyázás iránt egészen addig a pillanatig, ameddig közvetlen tapasztalatot nem szerzett a keskeny fém és a jég kölcsönhatásáról. Innentől azért voltak kétségei a sportágat kitaláló kreatív csapat elmeállapotát illetően.
A mi számunkra is gyorsan bebizonyosodott, hogy a korcsolyázás nem tartozik azon sportok közé, amiket úgy szoktak emlegetni, hogy "olyan, mint a biciklizés". Úgyhogy először csak körbe körbe vonszoltuk magunkat a perembe kapaszkodva további 3 vagy 4 szerencsétlen kezdő vagy újrakezdő társaságában. Aztán körről körre egyre jobban ment a dolog, de az igazi áttörést kétség kívül a hátizsákban sínylődő, alkotóelemeire hullott viseletes keksz elfogyasztása és a melegedő padlóján való egyenletes szétterítése jelentette.
Mikor visszatértünk, a jég nagy barátsággal fogadott.
A gyerekek annyira ráéreztek az ízére, hogy alig bírtam őket kivonszolni a pályáról, sőt azóta is azzal nyaggatnak, hogy ismételjük meg valamikor.
Kései ebédidő lévén nyugati kinézetű étterem keresésére indultunk. Ilyenkor derül ki milyen jó is, hogy előre végigjártuk mind a 4 épület mind a 8 emeletét. Keresés nélkül is tudtuk, hogy egyetlen ilyen hely van, és az a McDonalds.
Mikor végeztünk, hazafelé vettük az irányt. Kiálltunk a Plaza elé, és a szokott önbizalommal le akartunk inteni egy taxit, aki majd elsőre szépen hazahoz. Csakhogy akadt egy kis probléma. A kiszemelt taxira egyszerre 10-en ugrottak rá, mint az utolsó kenyérre a tescóban karácsony este. És így jártunk a következővel és a következővel, és a következővel. Egy darabig tétován mutogattam a kis térképemet azoknak a taxisoknak, akik véletlenül pont az orrom előtt álltak meg, de mindenki csak határozott nemet intett. Még az ablakot sem húzták le, nehogy valaki beugorjon. Csakis azt vitték el a sokadalomból, aki valamilyen neki tetsző címmel tudott előrukkolni. Mivel nekem nem voltak a tarsolyomban szimpatikus címek, és különben sem kenyerem sem a lökdösődés, sem a tolakodás,sőt, kifejezetten hátul kullogtam a sorban amikor a taxik más orra elől való elorozásának képességét osztogatták, csak néztem, ahogy negyedszerre is kicserélődik a tömeg összetétele mellettünk.
Egyenlőre nem nagyon jutott jobb ötlet eszembe, leültünk hát a gyerekekkel egy betonoszlopra, és kivonódtunk az eseményekből. Ekkor odalépett egy rendőr, aki addig a taxisokat és a rájuk váró türelmetlen és agresszív embertömeget próbálta meg kompatibilissé tenni a forgalom összes többi résztvevőjével. Érdeklődött az uticélunkról (persze csak ráutaló magatartással, mert nem beszélt angolul), majd amikor befogadta az információt magabiztos fejbiccentéssel jelezte, hogy innentől áttehetjük a vállára a probléma súlyát. Könnyebb is lett az enyém vagy fél mázsával. Nem sokat bíbelődött a dologgal. Kézfelemeléssel megállított egy taxit, mondott neki egy pár szót, majd intett, hogy menjünk. Ahogy írtam az előző postban, itt a hierarchia az egyik legfőbb érték. Márpedig a rendőr a ranglétra magasabb fokán áll, mint a taxisofőr. És ez így van jól. :)
