Volt egy elképzelésem a Peking utáni hétfő reggelről. Ahogy szétaludt hajjal, bedagadt szemekkel kikóválygom az ágyból, az ablakon betűz a kellemes késő délelőtti Wuhani napfény, csendben eszem néhány falatot és visszabújok az alvó gyerekek közé még egy fél órára. Majd dél körül mosolyogva, kipihenve öleljük egymást a hófehér ágyneműben a kellemesen 25 fokra klímázott szoba félhomályában. Ez igazán méltányos lett volna egy ilyen hétvége után.
Ehelyett arra ébredtem, hogy Norbi egy szál törölközőben flangál a hálószobában, a nappaliból pedig beszűrődik a gyerekek tombolása. Még megkapaszkodtam abba az utolsó reménysugárba, hogy hátha csak Norbi durván elaludt, de ehhez túl fáradtnak éreztem magam, Norbi túlságosan nyugodt volt, a fények a függöny mögött pedig gyanúsan hajnaliak.
Megbarátkoztam hát a gondolattal, hogy fél 7 van, az A terv csődöt mondott, ma sem alszom ki magam és hozzá kell lássak kidolgozni egy B tervet.
A délelőtt ehhez a reggelhez méltóan telt. A gyerekek hisztiztek, szenvedtek, én csak szenvedtem, nem haladtunk egyről a kettőre.
Haditervre volt szükség. Ekkor alkottuk meg a "Hűtő hadművelet" elnevezésű koordinációs és motivációs rendszert. Összeült a döntési bizottság, és hosszas, gyakran vitába, hisztibe, vagy evésbe torkolló ülésünkön papírra vetettük a véglegesített tervet. Hiába volt rajtam kívül két másik tagja a bizottságnak, elég nagy tapasztalattal rendelkezem a kiskorúak befolyásolásában, ezért a rendszer több ponton alá lett rendelve önös céljaimnak.
A cél az volt, hogy a naphosszat álmosan kóválygás, véletlenszerű napszakban végrehajtott étkezések és kihisztizett motiválatlan együtt játszások helyett valami hasznossal töltsük az időt. Először is napirendet alakítottunk ki melyben szerepel a mozgás, levegőzés, játék, segítés a házimunkában, stb. Mindenért ami kívánatos, de számukra nem olyan szórakoztató, pénzt lehet gyűjteni. Például vízivás, beágyazás, úszás. A pénzt pedig keddenként elkölthetik a boltban.
Reméltem, hogy ezzel a haditervvel medrében tarthatom valamelyest ezt a nehéznek ígérkező hetet.
A hét a terv ellenére döcögősen ment, de szerencsére minden napra jutott valami meglepetés, így nagy nehezen túl vagyunk rajta.
Hétfőn felfedeztük, hogy a wuhani levegő mégsem halálos. Mivel benne volt a napirendben a levegőzés, ezért reggeli után kimerészkedtünk a játszótérre, és csodák csodája nem porladtunk el. Majdnem 2 órát töltöttünk kint. Leginkább hulladékot gyűjtöttünk az új játékokhoz, Fütike meg közben kedvére rongált. Úgy voltam vele, hogy nekem megéri néhány nyugodt óráért cserébe, hogy kicsivel kevesebb ág legyen egy-egy bokron, vagy kicsivel több levél egy-egy fa alatt.
Kedden a medencézésből visszaérve egy kedvesen mosolygó fiatalember várt a portán. Így még nem örültünk kínai mosolynak mióta itt vagyunk, ugyanis a háttérben feltűntek rég nem látott kedves dobozaink.
Hiénaként vetettük rájuk magunkat, foggal, körömmel tépve le róluk a ragasztószalagot. Ilyen öröm még karácsonykor sincs. Minden egyes előrángatott darabot örömujjongás követett. A gyerekek bevonultak a játékaikkal a szobájukba, egész délután nem volt velük gond.
Én pedig a nagy örömöt megünnepelendő elhatároztam, hogy elmegyek bevásárolni. De nem ám csak úgy, valahogy. Kisminkelve, kiöltözve, a 3 hete használt cipőmet másikra cserélve, egyenes derékkal, büszkén.
Ki is csíptem magam egy laza utcai eleganciába, beletoltam a hajamba egy napszemcsit és elindultam meghódítani a világot. Iszonyatosan vagánynak éreztem magam az eddigiekhez képest. Már volt egy jó adag tapasztalatom a vásárlásban is, mondom most nem én leszek a kitaszított, aki meghúzza magát egy sarokban, amíg meg nem szánja valaki és oda nem jön megmérni az almát, most megeszem őket reggelire.
A vagányságom egészen addig tartott, ameddig a hőfüggöny le nem verte a lazán hajamba tolt napszemcsit a bejáratnál. Kisebb lett az arcom akkor is, mikor a 4. kört mentem a zöldségespult körül és még mindig nem találtam meg a hagymát. A mérőfiút még egy menő mozdulattal odaintettem, hogy mérje meg a krumplimat, de akkor észrevettem, hogy a körbe körbe járkálásban elvesztettem a bevásárlólistámat. Utána további 4 kört mentem ugyanazon az útvonalon, hátha megtalálom. Annyira ciki volt, hogy már a sírás kerülgetett. Még az is eszembe jutott, hogy a 2 mérősrác megtalálta a cetlimet, direkt felvették, hogy jót röhöghessenek rajtam. Feladtam a keresgélést, és fejből próbáltam meg összeállítani a szükséges dolgokat.
Közben azt vettem észre, hogy mindenki engem néz. Azt megszoktam, hogy mindenhol feltűnést keltünk, de ez a nézés most más volt. Inkább rosszallás, a nők részéről pedig megvetés. Egy idő után kínossá kezdett válni a szituáció, és akkor kicsit jobban átgondoltam mi lehet az oka. Hirtelen úgy vágott fejbe a felismerés mint a hidegzuhany. Az eddigi 3 hétben egyetlen egy nőt sem láttam mély dekoltázzsal. Inkább eltakargatják még a vállukat, karjukat is. Ugyan a szoknyából ki van a fenekük, de a felső harmad az szent. No az én laza utcai eleganciám igencsak kivágott darab volt. Valószínűleg egészen pontosan sikerült eltalálnom a kínai utcalányok hagyományos munkaruháját.
Úgy iszkoltam hazafelé, mint a nyúl, és az első dolgom volt a kérdéses darabot elpakolni a csak vész esetén kinyitandó "bőröndök és pulóverek" szekrény legmélyére.
Szerdán érkezett egy "hidegfront" forró esővel, villámokkal és óriási széllel. Olyan furcsa volt, hogy az eső nem felfrissülést hoz, hanem forró párát. Minden elpárolog órák alatt és bennemarad a levegőben. Úgyhogy a hidegfront lényegében csak nedvesítés. Az ilyen esőket mindig nagyon várjuk a gyerekekkel, most is tudtam, hogy csak a jelszót kell kiadnom és elszabadul a pokol. Tudtam ez mennyi melóval jár majd, de a hideg fej nem jellemző rám, ezért elkiáltottam magam: "Esőtánc!"
Mivel az utcára elég körülményes lejutnunk, csak a teraszra mentünk ki, de elég rendesen bevert oda is.
Olyan esőtáncot jártunk, hogy öröm volt nézni. Aztán a gyerekek kitaláltak egy még nagyobb bulit. Én ehhez már nem csatlakoztam. Ez még nekem is sok volt.
Csütörtökön este felfedeztünk egy érdekes jelentet az ablakból. A szemközti járdán két nő tüzeket gyújtott egymás mellett. Türelmesen megküzdöttek újra és újra a tomboló széllel, és nem hagyták abba addig, ameddig az 5 tűz nem égett egyszerre egymás mellett. Közben a szél 100 méteres körzetben széthordta a parázsló leveleket, gallyakat, de ez nem nagyon izgatott senkit. Itt Kínában ezek az apróságok, mint a gyereket a boltban pisiltetni, vagy felgyújtani egy fél lakótelepet, ezek nem lényegesek.
A következő kínai órán megkérdeztük, hogy mi lehetett ez a tüzes dolog. Linda azt mondta, hogy ez egy szertartás a szellemek elűzésére. Sok családban nagyon fontos hagyomány. Hát ezért voltak ilyen elszántak.
Péntek, az ünnepnap volt. Ugyanis a szálloda bejáratától 10 méterre nyílt egy francia kenyérbolt. Reggelinél vettem észre a plakátjukat és a levegőzés alkalmával egyből oda vettük az irányt. Annyira francia az a bolt, hogy kérdés nélkül Bonjour-ral köszöntek. Van bagett, kalács, Nutella, camambert, vaj, dzsemek. Ez egy hatalmas ötlet volt attól, aki kitalálta, mert mialatt nyálcsorgatva nézelődtünk vagy 3 váltás francia fordult meg az üzletben és ölben hordták a bagettet, mint a cukorkát.
Este vissza is mentünk bevásárolni, és olyan vacsorát kerekítettünk, amilyet még soha.
Szombaton a kínai óra után bevásárolni mentünk "egy német boltba". A helyszínen kiderült, hogy ez egy óriási Metro áruház. Sajnos itt sem nagyon volt semmi magyar, de már 1-2 német és francia élelmiszert fel lehetett fedezni. Például tudtam venni Provance-i fűszerkeveréket, így újabb 2 étellel bővíthetem a repertoáromat, valamint találtunk 2 kis doboz tejfölt. Az utolsó kettőt. Úgyhogy ezeket ünnep volt megenni. Norbi nem bírta már tovább savanyú uborka nélkül, így azt is vettünk, de az horror áron volt.
A bevásárlás után William levitt bennünket a Jangce partjára. A sétány felső részén gyönyörű kertek váltják egymást, lent a parton az emberek fürdenek, sárkányt eregetnek. A gyerekek alig bírták kivárni, hogy belemehessenek a vízbe, aztán még egy sárkányt is kikönyörögtek maguknak, így teljes lett a nap.
Az egyik sétányon találtunk egy érdekes "antik" szobrot. Egy laptopozó nő mobiltelefonnal a nyakában.
A vasárnap estét Tom és Patti apartmanjában töltöttük, ahol Patti bebizonyította, hogy spártai körülmények között is lehet jót főzni. Mentségemre legyen mondva, hogy nekem nincs 20 éves főzési tapasztalatom és nincs sütőm. A vacsora után lementünk sétálni a tópartra a házuk mellé. Akkor már teljesen sötét volt, de Norbi meg akarta mutatni kis felfedezettjeit. Egy 60 darabból álló bonsai gyűjtemény van hanyagul odahelyezve a partra. Még így sötétben is lélegzetelállító volt.
