Ez a nap nem a nagy tettekről fog elhíresülni, az egyszer biztos. Amibe ma kezdtem, az kudarcra volt ítélve.
A legfőbb probléma, amit már napok óta érzek, az hogy elfogyott az életenergia belőlem. Azok a csatornák, amiken eddig töltöttem, most el vannak zárva, az újak meg még építés alatt. Így csak pislákolok, ami nem sok mindenhez elegendő.
A problémák a pizsamával kezdődtek. Valamikor régen, egy olyan napon mikor vagy nem volt otthon megfelelő méretű és mennyiségű tiszta ruha, vagy nem volt energiám szorosabbra húzni a gyeplőt megengedtem a gyerekeknek, hogy az egész napot pizsamában töltsék. Ez a nap annyira jól sikerült, hogy bevonult a történelembe mint Tökéletes Nap. A nap kimenetele ugyan független volt a pizsamaviselettől, de a gyerekek agyában örökre és elválaszthatatlanul összekapcsolódott vele. Ezért azóta ha nagyon jó napot akarnak maguknak, nincs az az isten, hogy leimádkozzam róluk a pizsamát.
Reggel, amíg aludtam összebeszéltek, hogy ez a mai is egy ilyen nap lesz. Onnantól kezdve mondhattam bármit a szállodáról, az öltönyös bácsikról, a felszolgálónénik csodálkozó tekintetéről, semmivel nem tudtam lebeszélni őket, hogy pizsamában jöjjenek le az étterembe. Végül már csak legyintettem, hogy nekem mindegy, csak apának el ne mondjátok. Na mi volt az első mondatuk, mikor Norbi hazajött?
Folytatásként a legóemberkék sem nagyon akartak kijönni egymással. Az egyik elhatározta, hogy lebontja a kórházat, hogy a helyén egy palotát építhessen magának. Amikor felépítette betört a saját házába és elrabolta a pénzt, amit egy pók hátán menekülve próbált meg kimenekíteni, de elkapta a rendőr, aki börtönbe zárta. Hiába zárták börtönbe, kiszabadult és nem csak a börtönt törte össze, a saját házát is.
Közben a másik legóember megkívánta a szomszédja lovát és kutyáját, majd később a házát is, és ezeket magáévá is tette. Biztonsági okokból sorompóval és beléptetőrendszerrel látta el, melyet egy biztonsági szakemberrel készíttetett el. A pókon lovagló rablót hidegen hagyták a biztonsági intézkedések, rombolásos technikával minden pénzt elvitt ebből a házból is. Heves konfliktust idézve elő ezzel az emberkék magyar hangját játszó kiskorú személyek között.
A problémák sora a rizzsel folytatódott. Az első adag rizsemet még a 2. napon segítséggel vettem meg, gondoltam nem olyan nagy cucc, egyedül is menni fog, ezt legalább felismerem.
Azóta kitartott az adag, én meg csak nevettem a boltban az ősz halántékú, tapasztalt öregeken, akik legalább 15 percen keresztül szakértik a rizseket. Markolásszák, szagolgatják, pergetik egyik kezükből a másikba mire döntést hoznak. Ekkor belemerítik a mérőkanalat és telekanyarítanak egy 10 kilós zsákot.
Á, mondom kizárt dolog, hogy ilyen bonyolult legyen rizst választani, mikor otthon leveszek egyet a Tescoban a polcról, és az jó. Máskor egy másikat veszek le, és az is jó. Következtetés: Minden rizs jó. Akkor meg minek erre 15 percet elpazarolni. Meg is tekintettem a 15 féle rizst, egyikbe bele is merítettem a kanalat, meg is mérettem, elégedetten haza is vittem, ma pedig elhatároztam, hogy megfőzöm, a kicsik meg majd mind megeszik.
Bele is tettem vízbe, elkezdtem főzni, 30 perc után be is szívta az összes vizet, csakhogy teljesen kemény maradt. További 30 perc, és további fél liter víz után is, a harmadik 30 perc végére már rég megebédeltünk valami mást, el is untuk magunkat, más dolgunk is volt, ezért lekapcsoltam alatta a főzőlapot, mondom majd megpuhul a fedő alatt. Meg is puhult, de annyira, hogy az egész egy fehér massza lett, kicsi kemény morzsalékokkal. Újra félreraktam.
De a nap csúcspontja kétségkívül az volt, mikor elhatároztuk, hogy megkeressük a jógatermet, ahová majd járni fogok összegyűjteni azt a rengeteg életenergiát, és a rengeteg hospitálást amire szükségem lenne.
A feladat nem látszott túl bonyolultnak. Napok óta böngészek a neten és fordíttatok le google fordítóval kínai oldalakat, hogy végre a közelben lévő termet találjak. Régi indián mondás, hogy "Soha ne bízz a google fordítóban, főként ne a telihold utáni második szeles nap reggelén". Ezért hát megkértem Norbi kollégáját is, csekkolja le a címet, tényleg a közelben van e. És tényleg ott volt.
Minden olyan megfogható közelségbe került, hogy szinte éreztem a füstölő illatát. Már csak annyi volt a teendő, hogy fogok egy kínai karakteres térképet Wuhanról, bejelölöm rajta a címet, taxiba pattanunk, és elégedetten belibbenek a jógaterembe, ahol piros szőnyeget gurítanak elém, és félmeztelen afrikai férfiak legyeznek pálmalevelekkel miközben besétálok az ajtón. De nem így alakult.
Először is nem akartunk a szálloda előtt taxit fogni, mert a cím pont a másik irányban volt, az út közepe pedig egy kb 2 km-es szakaszon le van zárva, ezért nem lehet megfordulni. Átsétáltunk hát a másik oldalra, nem kevés nedvességet és lelkesedést veszítve. Csakhogy a taxik nem véletlenül járkálnak a hotelek oldalán üresen és a másik oldalon meg telin. Egy darabig tétován néztük az elszáguldó teli taxikat, aztán úgy döntöttem menjünk egy kicsit gyalog, hátha ott nagyobb szerencsénk lesz. Mentünk egy darabig gyalog, de nem lett nagyobb szerencsénk, csak további nedvességet és lelkesedést veszítettünk. Mire átértünk az útlezárás másik végére elfogyott mindkettő, és elhatároztam, hogy visszafordulunk. Miközben mentünk át a zebrán, megállt mellettünk egy taxi, amiből pont kiszállt az utas. Mondom, ez nem lehet véletlen, mégiscsak el kell ma mennünk abba a jógaterembe.
Beszálltunk, és a térképet kiteregettem a taxis előtt. Néhány percig értetlenül böngészgette, aztán elindult az ellenkező irányba, pont ahonnan jöttünk. Néhányszor még megállt, forgatta a térképet, vakargatta a fejét, majd néhány kilométeres kerülővel a helyes irányba állt, és nagy nehezen meg is találta a címet. Egy szűk utcácskában voltunk, lassított, és kérdően rám nézett. Én kinéztem az ablakon, de akármerre tekintettem, csak kínai írásjeleket láttam mindenhol. Két lehetőségem volt. Kiszállunk, a kezemben szorongatott angolul leírt címmel közvéleménykutatást tartok az utcán étkező, krumplit pucoló vagy éppen csirkét kopasztó helyi arcok között, és reménykedem, hogy egy is látott már életében betűt, és európai gyereket is, mert ez a kettő együtt igencsak össze szokta zavarni őket. Ha esetleg valamilyen véletlen folytán odatalálok, valahogy haza is kell jutnunk. Ha a taxisok elkerülik a főútnak a nem szállodás oldalát, hát ezen a helyen kisebbfajta csoda lenne, ha egy is megjelenne akár még ezen a héten.
A másik lehetőségem az volt, hogy a taxiban maradok, és rövid időn belül valamennyien biztonságban visszajutunk a szállodába. A másodikat választottam. A taxist egy kicsit összezavarta, hogy most egy másik helyre akarok menni. Mégpedig annyira, hogy még azt a nyúlfarknyi térképolvasási képességét is elvesztette, amit eddig kicsikart magából. A végén már azon versenyeztünk ki bírja ki tovább sírás nélkül. Végül az életösztönöm megint győzedelmeskedett. Én néztem a térképet, ő vezetett, amikor kanyarodni kellett megragadtam a vállát, megvártam amíg a szemembe néz, és határozott mozdulattal megmutattam a helyes irányt. Nem mindig tudtam, hogy felfogta e, ezért megismételtem 2x, 3x, mint a GPS, ahogy közeledtünk a kereszteződéshez. A végén már annyira riadt volt, hogy a fuvar kifizetésére tett szándékomat visszautasította, csak mutogatott, hogy tegyem el a pénzt, szálljak ki, vigyem a hófehér kölkeimet és soha többé az életben meg ne lásson. Szerintem egy darabig a környéket is elkerüli.
Azt, hogy ő mikor sírta el magát, azt nem tudom, én akkor mikor végre a jó kis biztonságos konyhámban nekiláttam a rizspépből tejberizst készíteni.
Mikor Norbi meglátott, nem kérdezett semmit, csak sarkon fordult és lement tonikot venni a ginhez. Ez az egyik a sok közül, amiért szeretem. :)
