Keletiember

Lementünk reggelizni a terülj terülj asztalkámhoz (svédasztal). Először a gyerekek a próbaszállodázásunk alkalmával, Galyatetőn találkoztak ezzel a fogalommal. Amit ott műveltek, arra kevés azt mondani, hogy nem volt szalonképes... Norbival gondolkodtunk, hogy mire visszajönnek az asztalhoz mi feltűnés nélkül átülünk egy másikhoz, nehogy valaki azt gondolja, hogy a mieink.
Először csak extázisban rohangáltak fel-le, minden edényt kinyitogatva, minden terítőt felhajtva. Amikor beteltek a látvánnyal elkezdtek összegyűjteni mindent, ami kicsit is ehetőnek látszott. De nem ám egyszerre. Kicsit szedtek, visszaszaladtak az asztalhoz, beleharaptak, rohantak valami másért,majd megint valami másért, és a végén egy 6 gombócos fagyival zárták le az étkezést, amit valami vadidegennel szedettek ki, mert nem bírták belemártani a kanalat a kemény fagyiba. 

Szerencsére Kínában más a helyzet. Egyrészt az ételek 85%-át nem ismerik, további 10%-át nem eszik meg, 4% még mozog, tehát marad 1%, ami szóba jöhet. Azért nem kell őket félteni, itt is képesek feltűnést kelteni. 

Ami engem illet, nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy magamévá ne tegyek egy szusit, amire igen régóta vágytam. Hozzáteszem indokolatlanul...

A mai buszunk meglepetéssel szolgált, mert fel volt díszítve, mint egy karácsonyfa. Virágok, műanyaggyöngyök, kitűzők a függönyön, lepkék, foszforeszkáló csillagok a lámpán, minden ülés mellett vázában virág, ásványvíz, elől a sofőr felett nagy rézkolomp, elől-hátul pedig tilos fényképezni tábla. Egy darabig nem tudtam eldönteni tetszik-e vagy nem, de mindenképpen meg akartam örökíteni. Norbit ráállítottam a projektre és kiderült, hogy a busszal kormányzati személyeket szoktak szállítani, és nekik így szokás, hogy kinézzen egy busz. Fényképezni pedig csak akkor nem szabad, ha ezek a személyek benne ülnek. Szerencsére. 

A nap kétségtelenül Norbiról szólt. Mindent tudott mindenről. Ő volt a második idegenvezetőnk. Mondjuk az első számú még előző nap lemondott rólunk, mert egyrészt soha nem figyeltünk rá amikor ő szerette volna, csak akkor amikor mi. És ez a kettő ritkán esett egybe. Másrészt állandóan minket hajkurászott. Valamit békésen nézegettünk, majd arra lettünk figyelmesek, hogy gyöngyöző homlokkal, aggodalmas tekintettel rohan felénk, majd kér meg határozott távozásra és a csoport figyelmes követésére. Majd 2 perc múlva megint leragadtunk valahol és elvesztünk.

Tiananmen tér

Az első állomásunk a Tiananmen tér volt. 

Az utikönyv és Norbi ezt mondja róla: 

"A Mennyei Béke Kapujának hatalmas tere Kína lelke. 1989-ben a teret burkoló köveken zajlott a diákok véres eseménnyé fajuló demonstrációja. Ez a hely a kommunista univerzum rendezett, kicsinyített mása, az államhatalom kolosszális kinyilatkoztatása. Itt temették el Mao elnököt, és erre a térre tekint a kínai parlament komor, masszív épülete. Történelmi épületek tarkabarka egyvelege, szovjet stílusú emlékművek és gigászi múzeumok szegélyezik."

Amit pedig mi láttunk: Minden kínai napernyőt, vagy idióta kinézetű fejre gumizható esernyőt vagy fehér széldzsekit hord. E miatt az egész tér olyan, mintha az játszanánk, hogy esik az eső. Egy darabig vicces volt. De 30 perc után mikor elkezdesz szédülni, fáj a fejed, ég a vállad, akkor már csak azt lesed, hogy hol lehet egy fejre gumizható esernyőt venni.
A tér maga tényleg óriási. Gyönyörűen nyírt bokrok szegélyezik, és természetesen Mao elnök arcképe. Csak egy aluljárón keresztül lehet ide bejutni, biztonsági ellenőrzés után. A Mauzóleum előtt pedig elképesztő mennyiségű ember áll sorba. Szerintem órákig tart mire bejut valaki. De türelmesen várnak. Amúgy ez mindenhol jellemző a Kínaiakra, hogy nagyon türelmesen állnak sorokban. Gondolom megszokták. Eszegetnek, ülnek a földön és kártyáznak, beszélgetnek, elvannak. 

Tiltott Város 

A térről szintén egy aluljárón keresztül jutottunk el a Tiltott Város bejáratához. Norbinak nagyon sokat jelentett ez a hely, régóta várta, hogy eljuthasson ide. Rengeteget olvasott róla, és látta "Az utolsó császár" című filmet is, ami itt játszódik. 
"A Tiltott Város a Ming és a Qing dinasztia császárainak 32 hektáros szállásterülete volt. Yongle császár építtette a fallal körülvett Várost, mely a távoli és megközelíthetetlen császárt jelképezte, közönséges halandó nem léphetett be. Ez Kína szíve, a Középső Birodalom magja, a mennyei utasítások gyűjtőhelye, a forrás, ahonnan a császári parancsok kiindultak. A komplexum nem egyetlen épület, hanem ösvényekkel elválasztott csarnokok és épületek sora, olyan , mint egy kis város. Azt mondják, az együttes 800 épületből és 9999 szobából áll."

A városon végighaladva Norbival mindketten azon a véleményen voltunk, hogy az útikönyv képei nem egészen tükrözik a valóságot. Gyönyörűen visszaadja a finoman kidolgozott mennyezeti festményeket és a bronz-, kőszobrokat, viszont diszkréten le van csippentve az a 200 ezer turista, aki a tiltott tereken és lépcsőkön hömpölyög.

Mivel már rommá égtünk és félig napszúrást kaptunk, a vészhelyzetre való tekintettel megint szembe kellett szegülnünk az idegenvezető idegrendszerével, és sapkakereső körútra indultunk menetiránynak ellentétes irányba.
Igyekeztünk végig az emberfolyam szélein maradni, hogy némileg befolyásolni tudjuk a haladási irányunkat, de a baseball sapis standot a folyam másik oldalán vettük észre. Először tétován álltunk a folyam szélén, de aztán muszáj volt belevágni. Norbinak olyan érzése támadt, mint egy gyors sodrású folyóban, nekem inkább olyan volt, mint egy dodzsempályán. Meg is alkudtunk 2 kalapra meg egy baseball sapkára. Már amennyire mi alkudozni tudunk. A későbbi tapasztalatok birtokában minimum a felét elengedték volna az árnak, ha egyáltalán megpróbálkozunk vele. 

Néha hevenyészve odadobtunk néhány koncot a gyerekeknek az idegenvezető szavaiból magyarul, így az első kapunál kiderült számukra, hogy a küszöbre lépve felébresztik a házi szellemeket. Ezért legalább egy szórakozásukat megalapoztuk, mert onnantól kezdve akármilyen mélységű hisztiben is voltak éppen, a küszöbre rálépést semmi pénzért nem szalasztották volna el. Márpedig elég sok kapun átkeltünk.

A túra további érdekessége az volt, hogy John, a gerincsérves nagybácsi szereztetett magának egy kerekesszéket, hogy haladni tudjon a csapat. Onnantól kezdve ő lett az ügyeletes és kiapadhatatlan humorforrás. Nem szalasztottunk el egyetlen alkalmat sem, hogy poénkodjunk rajta. Persze csak ameddig futotta az energiánkból... Mert bevallom a vége felé igencsak kifogytunk belőle. Az utolsó 3 épületegyüttesbe már csak becsületből mentünk be. Akkorra már John lépcsőkön való átemelgetése és rámpákon való áttologatása is kiment a divatból. Általában betolták egy árnyékos sarokba, és ott várta meg még visszajövünk érte.  

A palota egyébként tényleg csodálatos és monumentális. Elképzeltük Norbival milyen lehetett itt egyedül sétálgatni a termeken, tereken, hidakon keresztül, és próbáltunk képzeletünkben a tolongó tömegtől elvonatkoztatni. 

A "fényképezkedj Magnumért" játékunk is tovább folytatódott. Pusztán statisztikailag megnőtt a fényképezkedni vágyók felbukkanásának valószínűsége. Ha egy pillanatra megálltunk, és viszonylag kevés volt az 1m2-re jutó látnivalók száma, azonnal mi lettünk a legérdekesebbek és megkörnyékezett minket valaki. Hol az egyik gyereket akarta, hol a másikat, hol mindkettőt.

Norbit nagyon sajnáltam, hogy a hamuban sült pogácsa mellé minket is bele kellett csomagolnia erre az útra. Megérdemelte volna, hogy a "sokan vannak, meleg van, éhes vagyok, szomjas vagyok, fáradt vagyok" -on kívül másra is tudjon koncentrálni.  

Ebéd

A következő állomáson kiderült számomra, hogy a Pekingi kacsa igenis létezik. Többször hallottam ezt a nevet, de egyszer sem gondoltam bele, hogy ez egy létező étel. És abba sem, hogy bármi köze lehet Pekinghez. Pedig lássuk be, azért elég kézenfekvő volt.
Az étterem éppen megfelelt az elvárásaimnak. Kínai volt, gyönyörű, meglettek a kötelező aranyhalak, pontosan úgy alakult, ahogy a Subway előtt elképzeltem egy Nagy Közös Ebédet. 
Aki nem annyira járatos a kínai étkezési kultúrában, annak elmesélem, hogy itt mindenhol kerek asztalok vannak, középen forgatható üveglappal. Az üveglapra teszik a rendelt ételeket, italokat, olyan sorrendben, ahogy éppen elkészül. Kapsz egy pici lapos tányért, ami akkora, mint egy kávéalátét, ebbe teszed a csontokat, meg esetleg a laposabb dolgokat, palacsinta, süti, ilyesmi. Egy pici csészét, abból eszel mindent. Pálcikát, nyilván azzal eszel, meg egy kerámiakanalat, ami arra való, hogy szedj a tálról. 
Amikor kint vannak az ételek, csak megforgatod az asztalt és bármiből szedhetsz, amit megkívánsz. 

A Pekingi Kacsával való ismerkedésem kimerült a szemlélődésben, de Fütike "felbátorította magát" és bizalmatlanul magáévá tett egy szeletet, majd még egyet, majd egyre bizalmasabb viszonyba került vele, és a végén úgy kellett lefeszigetni az állkapcsát róla, hogy utitársainknak is maradjon más a lerágott csontokon kívül. Végülis logikus volt ez a vágy, hiszen ők rendelték maguknak.
Magát a kacsát kemencében sütik, ebből kapsz kicsi tányérra néhány szeletet, aztán egy bambusztálban rizspalacsintát és körülötte mindenféle szószokat, zöldségeket. A palacsintába kell becsomagolni a szószt és a zöldséget és ez a köret a kacsához. 

A mi összeállításunkban Norbi segített, neki ez már nem az első kínai ebédje volt. Igazi kihívásként tekintett hát a feladatra, hogy a gyerekeinknek olyat válasszon amit hajlandóak lesznek a tányérjukra tenni. Az meg főleg, hogy a tányérjukon majd ne csak az evőpálcikájuk hegyével piszkálgassák, hanem a szájukba is juttassanak valamit. 
Mi Norbival különböző fűszerezésű zöldségeket rendeltünk szójaszósszal, rizzsel. 

Jáde gyár

Délutáni programunk első állmásaként a Jáde gyárat látogattuk meg. Kicsit másra számítottam a magyarországi gyárlátogatásokból kiindulva.
Először elmentünk egy üvegfal előtt, ami mögött egy munkás éppen faragta a követ. Egyértelműen látszott, hogy csak a turisták kedvéért van oda kiültetve mindig valaki, boldogan mosolyogva farigcsált, és közben mutogatta a félkész darabot nekünk. Az jutott róla eszembe, ahogy reggel blokkolás után egy rizspálinka mellett kő-papír-ollóval kisorsolják melyikük legyen a mai bazári majom az üvegfal mögött.

A gyárban ki van alakítva egy óriási bemutatóterem. Elképesztő volt, amit ott láttunk. Nem tudtunk betelni a látvánnyal, hogy milyen csodálatos dolgokat tudnak Jáde kőből kifaragni. Lefényképezgettünk mindet, amire vágyunk, és majd egyszer beszerezzük, meg azt is, amit soha az életben nem fogunk tudni megfizetni. Voltak olyan képek is, amit a Jáde kő faragásakor keletkező kőporból homokszóró technikával készültek. Egyszerűen fantasztikus volt. 

Természetesen nem jöhettünk el üres kézzel. Ennek az egyik oka a ránk állított és végig a nyomunkban loholó értékesítési munkatárs volt, hacsak megfordult a fejünkben a gondolat, hogy ránézzünk egy-egy darabra, máris nyájas mosollyal kezdte sorolni a darab előnyeit, aktuális kedvezményt, és mutogatni a további 3 variációját, ami még esetleg érdekelhet. 
A másik ok, amiért vennünk kellett valamit az volt, hogy muszáj volt hazavinnünk ebből a csodából egy darabot. 
Amit vettünk, az egy boldog család gömb. Több rétegből áll, a rétegek forognak egymásban. A rétegek száma az együtt élő generációkat jelenti, a vésetek pedig dupla szerencsét hoznak. Érthető okokból nagyon bonyolult kifaragni. 

Nagy Fal

Hol volt hol nem volt, volt egyszer egy kisgyerek, aki üldögélt a kis magyar falujában a kis magyar szobájában a kis magyar foteljében, és egy óriási álmot dédelgetett. Arról álmodott, hogy egy csodálatos napon felveszi a hétmérföldes csizmáját, becsomagolja a hamuban sült pogácsáját, vállára csapja tarisznyáját, rápippant egy kék multira és elindul meghódítani Nagy Kína ország Nagy Falát. Ha kell átkel az óperenciás tengeren, az üveghegyeken, megküzd a hétfejű sárkánnyal, az egész kínai hadsereggel, de mindenképpen ott fog állni a Kínai Nagy fal tetején. 
Közben a kisgyerekből kisember lett, a kis magyar falujából átköltözött egy még kisebb magyar faluba, kis családot gyarapított maga köré, de a vágya egy gyertyalángnyit sem csillapodott soha. 

Ezen a csodálatos napsütéses délutánon pedig a kis ember kis útitársaival együtt elindult a nagy hódításra. Az úton rengeteg kaland várt rájuk. Órákig araszoltak a teherautócsorda között az úton, de hiába, mert az első megközelítési ponthoz érve mindenhol csak zárt kapukat találtak. Ekkorra már éheztek, szomjaztak, fáradtak voltak, fájt a lábuk, de egyetlen fogadót sem találtak nyitva. Tovább akartak menni az úton, hátha távolabb találnak még nyitott kapukat, de a kocsis nem nagyon mutatott hajlandóságot, hogy tovább araszoljon a teherautócsordával. És ami a legnagyobb probléma, a nap lemenőben volt már a látóhatár szélén. 

De a kisember megkeményítette a szívét, és minden hátráltató erőnek ellenállva mégis folytatta az útját. Kitartásáért meg is kapta a jutalmát. Elérkezett pontosan arra a helyre, pontosan ahhoz a kapuhoz, ahová meg kellett érkeznie. 
A kisember vett egy nagy levegőt, majd átlépett a kapun. Ott volt ahol mindig is szeretett volna lenni. Az Óriás fejet hatott előtte. 

A Nagy Fal a legszebb arcát mutatta nekünk. Szinte teljesen üres volt és tiszta. A naplementében másztunk egyre feljebb és feljebb, ameddig csak bírtuk. 
Voltak olyan meredek szakaszok, ahol a gyerekek csak négykézláb tudtak haladni. A cipőnktől már lent megszabadultunk. Egyrészt szolidaritásból, mert Annának csúnyán feltörte a sajátja a lábát, másrészt mert jó érzés volt a többszáz éves hűvös köveket érezni a lábunk alatt. Körülbelül 2-300 métert mentünk fel, körbefényképeztünk, majd félúton tartottunk lefelé, amikor lebukott a nap a hegyek mögé. 

A Fal bejáratánál elmentem Wc-re, ami kongott az ürességtől, és értetlenül vakargattam a fejem, hogy mi a fenének építettek ide 60db fülkét. De elintéztem annyival, hogy a kínaiak méretmániások. Wuhan tele van lakatlan 50 emeletes felhőkarcolóval, csak, hogy mesterségesen generáljanak gazdasági növekedést. Miért ne építhetnének WC-ket is, ha akarnak?  
Viszont az idegenvezető felvilágosított, hogy ezek a wc-k igencsak megtelnek egy átlagos hétvégi napon minden egyes olyan percben, ami nem a zárás előtt 5 perccel van, mint például most. 

Tehát a kisembernek elképesztő szerencséje volt. Boldogan hajtotta álomra a fejét aznap éjjel, és az Óriás kintről őrizte az álmát.