A wellness után egy Taoista templomot látogattunk meg.
Itt nem lehetett fényképezni, ezért csak kívülről tudom megmutatni. A templom felépítése nagyon érdekes volt. Több kisebb házikóból állt, mindegyikben különböző istenségek aranyozott szobrai óriási méretben egy-egy üvegkalitkában. Az istenségek neveit nem tudtam megjegyezni, csak azt, hogy van akihez sok pénzért imádkoznak, van akihez jó szerencséért. Az istenalakok előtt oltárok, az oltárokon mindenféle élelmiszer, dinnye, alma, olaj, pénz. Az oltárok előtt kicsi imazsámolyok. A belmagasság nagyon kicsi, amit még kicsinyítenek a plafonról lelógó mindenféle függönyök, szövetek. Olyan kis biztonságos kunyhó érzésed van bent.
Mindenhol füstölők, az épületek közti udvarokon, az épületekben, az épületek előtt.
Ez a főbejárat:
Maga a hely nem volt szép, vagy rendezett, vagy nyugalmat sugárzó, se tiszta nem volt, mégis az érzés, hogy ott lehettünk megnyugtatott, csend volt és harmónia. Nagyon nagy változás a felhőkarcolók, dudáló autók közül belépni ide.
Találkoztunk egy papnővel is. Eddig nem tetszettek a kínai arcok. Beszéltük is Norbival, hogy ha választani kellene 10-ből, hogy melyik a legszebb, meg nem tudnám mondani. De ennek a papnőnek ahogy a szemébe néztem, valami egészen különös érzésem támadt. Ugyan volt vagy 70 éves, de szépnek láttam. Olyan szépnek, hogy legszívesebben megöleltem volna. Olyannak, aki ha veled van, nem félsz semmitől. Csak pár percig volt ott, mesélt nekünk egy falfestményről, ami Lao-Ce-t ábrázolta, meg valami gyógyhatású gömböt, nem értettem pontosan.
Ez egy oldalsó bejárat:
A templom előtti téren egy kővályúban éppen óriási füstölőket gyújtott meg két asszony, ezt sikerült megörökítenem.
Jó is volt egy kicsit lenyugodni, mert a következő programpont eléggé felzaklatott. Pedig ez az ebéd lett volna, ami alapjában véve az egyik kedvenc időtöltésem. Any elmondta a kocsiban, hogy egy olyan utcába fogunk menni, ahol tradicionális wuhani ételeket lehet megkóstolni. Itt az egész utcában csak kifőzdék vannak. Figyeljünk oda, mert a wuhani ételek nagyon fűszeresek, olajosak. Ha nem akarjuk, hogy csípős legyen, szóljunk előre. Azért esznek így a wuhaniak, mert az idő meleg és párás, rengeteg energiára van szüksége a szervezetnek ahhoz, hogy hűtse magát. Mondjuk ehhez nem tudom mi köze a fűszeres, csípős ízeknek, de én már mindent bevetettem volna, hogy egy kicsit kellemesebb legyen az utcán.
A probléma nem a kajával kezdődött, hanem, hogy Fütike a fülembe súgta azt a bűvös 2 szót, amitől egész nap tartottam. Any-nek továbbítva az információt eléggé elkerekedtek a szemei, de azt mondta megoldjuk. A sofőrhöz fordult. (Úgy látom itt Wuhanban a sofőrök a megoldóemberek.) A sofőr nem nagyon teketóriázott, magára mutatott, majd egy omladozó sikátorra, majd megragadta Fütike alkarját és elindult. Any és a csoport többi része pedig egy másik irányba. Ekkor felhangzott mögöttem Anna kétségbeesett sírása, ahogy kilépett a kocsiból és rászorult a cipője az össze-vissza feltört sarkára. Na, ez az a helyzet, ahol gyorsan kell dönteni.
Megragadtam Anna kezét, és a sofőr után rohantam, hevesen mutogatva magamra és az elragadott gyerekem kétségbeesett arcára. Kedvesen biccentett egyet, majd tovább rohant.
Sikátorokon keresztül mentünk, mindkét oldalon koszos lavórokban úszkáló ismeretlen zöldségeket árultak és értetlenül bámultak fura kis csapatunkra. A sikátor 3-4 emeletes házak között kanyargott, felettünk mindenféle textílíák, nejlonfóliák, zacskók, gondolom napellenzés végett. Később elmaradtak az árusok és az utcán gugolva étkező, mosó, beszélgető embereket láttunk. A sofőr olyan tempót diktált, hogy Anna végigsírta az egész utat, de csak húztam magammal, nehogy szem elől veszítsem őket.
Végre megérkeztünk egy fehér betonkockához, és a sofőr berántotta magával Fütikét a férfiak jelű ajtón. Na, mondom ha eddig kibírta halálfélelem nélkül, most tuti balhé lesz. Ezért utánanyúltam, megragadtam a másik karját, megint magamra mutattam, a gyerekre és a nők feliratú ajtóra. Ott ez nem nagyon lehet szokás, mert nagyon kelletlenül engedte el. Kicsit fellélegeztem és átmentünk a női wc-be. Ott megmutattam az ajtót Fütikének, de nem telt bele 3mp, már jött is ki, hogy már nem kell neki, köszi. Gyanús volt a dolog, meg be is idegesedtem, hogy ha ilyen tortúrán keresztül mentünk, akkor bizony itt eredményt fog produkálni és kész.
Beléptem utána a fülkébe. Hát, megértettem egyből az indokait. A fülkék alatt a földön hosszában egy fém árok húzódott, benne valami lé csordogált. Ennyi. Se papír, se lehúzó, se ülőke semmi. Emlékeztetett a latrinára, amit cserkész koromban ástunk az erdőben. Csak oda tettünk keresztbe egy faágat, hogy legyen mire ülni. Itt semmi nem volt. Gyorsan végigvettem a lehetőségeket a wc használati módját illetően, majd kizárásos alapon leguggoltattam Fütikét és mondtam neki, hogy csukja be a szemét és képzelje azt, hogy az erdőben van. Bejött. Azt nem tudom, hogy a kupacokat utána mi és milyen módon tünteti el az árokból, de nem is nagyon érdekelt. Menekültünk kifelé.
Az evős utca tényleg nagyon érdekes volt. Kb 1 km-en keresztül az utca mindkét oldalán főztek valamit. Ott kint az utcán. Ismeretlenebbnél ismeretlenebb kinézetű ételeket.
Főként félkész alapanyagok, mindenféle szószok, öntetek, nyers szórnivalók voltak kikészítve, aztán megmondtad, hogy mit akarsz és frissen csinálták ott előtted, Vagy beletették az olajba, kisütötték, majd szórtak, öntöttek rá ezt-azt, vagy belemártották forró vízbe és szórták-öntözték.
Leülni nem lehetett sehol. Amúgy ezt máskor is megfigyeltem, hogy állva vagy menet közben esznek. Biciklin, motoron, autóban, sétálás közben. Azt mondta erről Any, hogy azért, mert annyira meleg van, hogy ha leülnének hőgutát kapnának, így meg hűt a menetszél. :)
A sor elején van egy "kultúráltabb" hely. Légkondival, hűtött italokkal. Oda ültünk be, és oda vittük be a bezsákmányolt élelmiszert. Én azt mondtam Anynek, hogy mindegy mi, csak ne legyen benne hús. Kért nekem valami tésztát, 4-5 féle szósszal, szóróval nyakonhajítva. Kérdezte csípős legyen e, mondom egy kicsit lehet, de ne nagyon.
Kicsit érdekesre sikerült, ahogy egy lepusztult étteremben (kb úgy nézett ki mint Tápiódorogmán a helyi resti) nejlonzacskóból pálcikával patakzó könnyekkel és verejtékkel próbálkozom magamévá tenni a durván csípős ismeretlen összetételű ételt.
Viszont rettenetesen élveztem. Akkor éreztem először, hogy cinkostársak vagyunk a helyiekkel. Hogy egy kicsit velük élek.
