Riksázás a hutongokban

Egyszercsak megállt a busz, és mivel semmiről nem tudtunk semmit kellemes meglepetésként ért, hogy végre nem gyaloglás következik, mert riksák sora kanyargott mellettünk. Gyorsan elhadarta az idegenvezetőnk, hogy mennyi a szokásos tarifa, meg, hogy ketten szállnak egybe, aztán már a lovak közé is csaptunk, és tekertünk. Amennyit értettem, az, hogy hutong így, meg hutong úgy, és szűk kis utcákon kanyarogtunk a riksával. Itthon utánanéztem az utikönyvben, és a hutong olyan sikátort jelent, ahol emberek laknak, de nyüzsgő piacként is szolgálnak. Tele van velük Peking, a lakosság negyede ilyen helyen lakik. Ahová mi mentünk az egy különösen szép rész tóval, harangtoronnyal. 
Kicsit fura érzés volt, hogy egy ember azért teker és folyik róla a víz, hogy minket szállítson. Eleinte elég kellemetlenül éreztem magam, mert ahhoz vagyok hozzászokva, hogy én tekerek azért, hogy magamat szállítsam. 

Az egyik hutongban egyszer csak megálltunk, és az idegenvezető becsengetett egy házba. Egy idős néni nyitott ajtót, és bevonultunk a nappalijába. Értetlenül álltunk az esemény előtt, de engedelmesen leültünk a kis hokedlikre egy félkörben. Fütike csillogó szemmel alig nézett körül már indult volna felfedező útra, hogy kincseket szerez és/vagy lekaratézik valamit egy bottal. Mivel mióta megszületett már sokat edzettünk reakcióidőre, ezért sikerült időben megállítottuk. És Norbi onnantól finom jelzésként rajta tartotta a kezét a jobb karján. 
A néni egyébként egy pekingi őslakos volt. A házát megnézhettük, nagyon kicsi volt, kicsi fallal körbezárt kerttel. Mesélte, hogy volt olyan idő, mikor egy ilyen lakásban heten is laktak. A háza tipikus hutong-beli házacska. 
Ha jól következtetek, nyugdíjkiegészítésként ezt csinálja. Ül a kis nappalijában szerényen és izzadó, túlsúlyos turistáknak mesél az életéről, majd hagyja, hogy körbefényképezzenek mindent. És boldog. 

Anna lába ekkorra már annyira fel volt törve, hogy szinte állandósult a bicegés és a sziszegés, de már nem mertünk sehol lemaradni, mert az idegenvezető reggel nyomatékosan megkérte a csapatot, közben jelentőségteljesen ránk nézett. Ezért amikor megálltunk 10 másodpercre valamilyen okból - fényképezési lehetőség, torlódás, várakozás valamire-  Annát azonnal megrohantuk, mint Alonsót a box utcában. Láblemosás, szárítás, ragtapaszcsere, talpfeltámasztás begyűrt papírzsebkendőkkel, itatás, cipőfűzőszorítás. Közben minden idegszálunkkal papucsárust lestünk, és latolgattuk, hogy vajon hány másodpercet venne igénybe egy ilyenbe berontani, papucsot próbálni, fizetni és kirontani. Szerencsére mielőtt a buszhoz értünk meglett a bolt, megvettük a papucsot, le sem maradtunk, Anna végre aznap először elmosolyodott. És még egy ráadás, hogy amint kiléptünk a fényre, kiderült, hogy a papucs színváltós. Belilult a naptól. Érdekes módon pont ugyanebben a pillanatban Fütike lábát is elkezdte törni a cipője. 

Nyári Palota

A Nyári Palota nevéről kicsit a Tiltott városra kellett asszociálnunk. Ami nem is volt annyira messze az igazságtól, ugyanis ugyanolyan óriási terek, csarnokok sorozata. Mivel feljebb fekszik egy kicsit a városközponttól és rengeteg a fa, meg a víz, hűvösebb van, ezért nyáron használták. A palota központi része egy hegyoldalban található, végig a tóparton pedig egy fedett folyosó vezet a feljáratáig. A folyosót hihetetlen türelemmel megalkotott aprólékos festmények díszítik. 

A palotától visszafelé egy sárkány alakú hajóval mentünk a vízen. 

Igazgyöngy gyár

Útitársaink valamilyen oknál fogva igazgyöngyöt szerettek volna vásárolni, ezért még ebéd előtt beiktattunk egy rövid kitérőt az igazgyöngy gyárba. Teljesen ugyanaz a felépítés, mint a Jáde gyárban, rövid bemutató a gyöngytenyésztésről, hogyan különböztesd meg az igazit a hamistól, aztán irány vásárolni. A nyakadban az elmaradhatatlan értékesítési munkatárs. Ránk most 2 is jutott, mert nagyon kevesen voltak. Kitanítottak minket, hogy mindenhol alkudjunk mindenképpen. Úgyhogy végül kaptam Norbitól egy fülbevalót, egy láncot és egy karkötőt, és belealkudott az árba még egy karkötőt Annának.

Ebéd

Az első (subway-es) benyomással ellentétben Peking igazi kihívást jelentett az étkezésben. Itt nem volt sem időnk, sem energiánk európai kinézetű ételek után rohangálni. Reggelire ettünk amit találtunk, utána meg csak a kínai kaja. Vasárnap délutánra Anna teljesen legyengült. Minden falatért közelharcot kellett vívnunk. Többször a tudomásunkra juttatta egyre nyomatékosabba, hogy ő ezt NEM eszi meg. A végére teljesen kifogyott az eszköztárunk, sem pénz, sem fenyegetés, semmi nem tudta megingatni. Úgy voltunk vele, hogy majd eszik, ha már nagyon éhes lesz, de nem. 
Nem így Fütike. Ő annyira belejött a kajálásba, hogy hiába rendeltünk neki külön sült kacsát, miután azt elpusztította megint menteni kellett előle a többiek Kung Fu Panda gombócát. Mert azt is kedve volt megkóstolni. 

Ahogy már említettem, a rendelt ételeket számunkra ismeretlen szempont alapján rangsorolt sorrendben hozzák ki, most 2 féle hús érkezett, utána semmi. Mire a zöldségek megérkeztek már indulnunk kellett a vonathoz, ezért néhány falatot bekapkodtunk ugyan, de továbbra is éhesek maradtunk, tökéletesen felkészülve ezzel az 5 órás vonatútra. 

Az étteremben vagy nem voltak aranyhalak, vagy már megették őket, viszont volt egy csomó más vízi állat, amiket még nem ettek meg ugyan, de a bejárat mellett nagy akváriumokban várták a végzetüket. Ezt az én gyomrom még mindig nem tudja bevenni. 

Hazafelé

A vonatállomás pontosan olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Nagy, koszos, rengeteg ember mindenhol. Ja, és megint majdnem 2 órával indulás előtt értünk oda. Közben Norbival kilogikáztuk, hogy egy ekkora városban, ekkora távolságokkal, ekkora kocsiparkkal nagyon nehéz kiszámítani a forgalmat, és egy átlagos 1 órás kocsiút lehet akár fél, de akár 3 óra is. 
Tehát megint a türelmesen várakozó kínaiak között tölthettünk egy kellemes másfél órát, aztán fel tudtunk szállni a vonatra. Eszünkbe jutott az az optimista terv, hogy majd a gyerekek cukin alszanak a félhomályban, mi meg Norbival csendesen beszélgetünk és pihenünk egy kicsit. De a terv nem jött össze. Se félhomály nem volt, se csend, se alvás. De így legalább tovább folytathattuk a kiskutya és a zöld ufó történetét. 

Otthon, édes otthon

Mikor megérkeztünk Wuhanba éjszaka volt, meleg és pára. Viszont nem volt ott William, a sofőr. Egy darabig türelmesen vártunk, majd kezdett gyanússá válni a dolog. Kiderült, hogy egy másik állomásra ment ki elénk, majd mikor konstatálta a sofőr, hogy nem vagyunk ott, akkor elindult a jó állomásra. Csakhogy a rossz állomás a 11 millió fős város másik végén volt. Majdnem egy órát vártunk az állomáson, mire átért értünk. 
Ahogy várakoztunk az állomás előtti téren, egy idő után azt vettük észre, hogy egy csapat gyanúsan viselkedő, lézengő, cigizgető férfi egyre szűkülő kört von körénk. Nem nagyon szoktam megijedni, a mai napig riogatom a családot azzal, hogy Pesten a 8. kerületben éltem, és bizony többször mentem haza buli után hajnali 3-kor gyalog. 
Megbeszéltük Norbival, hogy ez a helyzet azért merőben más, mert tapasztalat hiányában egy kínai arcról nehéz megállapítani, hogy útonálló vagy taoista szerzetes, ezért hát kézenfekvő lenne félni egy kicsit.
Nehéz elbújni egy olyan helyzetben mikor épp vársz valakit, akinek meg pont észre kellene vennie, ezért átköltöztettük a főhadiszállásunkat egy nagyobb embercsoport közelébe. Persze azokról sem tudtuk, hogy mi a státuszuk és miért üldögélnek, álldogálnak békésen egy állomás előtt éjszaka, és ha esetleg jó szándékúak lennének, vajon megvédenének e egy esetleges konfliktushelyzetben, de valahogy mégis biztonságosabbnak éreztük, 
Na, akkor már féltem. 
Kiélesedett érzékekkel pásztáztam a horizontot, és minden pillanatban azt latolgattam, hogy vajon ideér e William mire ránk támad valaki vagy nem. És végre feltűnt. Rég örültem már ennyire valakinek. 

Annyira éhesek és fáradtak voltunk, hogy elhatároztuk 3 napig ki sem kelünk az ágyból, csak fekszünk és eszünk. Nem sikerült... De ez már egy másik történet...