William pénteken hajnalban jött értünk a szálloda elé. Kocsikáztunk 1 órát az ébredező Wuhanban 1990-es amerikai slágerek dallamára, kirakott minket az állomás előtt, kedvesen hajlongva elköszönt, mellénk helyezte a bőröndünket majd angolosan távozott. Ekkor konstatáltuk, hogy valamilyen okból 2,5 órával hamarabb érkeztünk, fogalmunk sincs merre kell menni és mit kell csinálni. Kicsit nehéz képben lenni az eseményekkel, ha az ember nem beszél kínaiul, nincsen helyismerete és még oda sem figyel. A hétvége folyamán ez a motívum többször is visszaköszönt, gondolom nem véletlenül. 

Tehát mit volt mit tenni, leültünk az állomás előtt egy padra és megpróbáltuk elütni az időt ameddig az útitársaink, az amerikai házaspár, Tom és Patti, valamint Patti testvérei John és Mary meg nem érkeztek. 

A gyorsvasút állomás olyan, mint a Ferihegy 2. Méretre is és felépítésre is. Mindenhol ellenőrzőkapuk, fémdetektorok, beszállókapuk. 

Egy dolgot azért tudtunk előre. Hogy Wuhan és Peking távolsága 1100 km, amit a vonat 5 óra alatt fog megtenni. Ebből elég jól ki lehetett számolni az átlagsebességet. Reméltem, hogy az első fél órára leköti a gyerekeket az újdonság és a sebesség, de tévedtem. Megállapították, hogy 301km/h, majd feltűnően unatkozni kezdtek. Ha gyakran szoktam volna aggódni, ez egy olyan pillanat lehetett volna. De Anna olvasni kezdett, és ekkor, mint tudjuk 10-12 órán keresztül csak vegetatív funkciókra képes. Én pedig előkaptam minden fellelhető mütyürkét a táskámból és nem féltem használni. Olyan sci-fi-t rittyentettünk össze Fütikével, hogy Spielberg sírna a gyönyörűségtől. 

A képen épp egy hadiállás látható ami mögött a kutyák filctollágyúkkal várják a tűzben töltődő repülő zöld földönkívüli jármű támadását, akit nem sokkal előtte félholtan találtak a földbe fúródva és csak a szomszédos hegyen lakó sárkánygyík segítségével tudták megmenteni és újra feltölteni. 
Mikor már fejfájást kaptam a bonyolultabbnál bonyolultabb szálak szövedékének fejben tartásától, akkor még mindig 2 óra volt hátra az utazásból. Itt bedobtam a törölközőt, megetettem velük a szendvicseink második harmadát is, majd kiszöktem a folyosóra és egy órán keresztül csak bámultam ki az ablakon. 

A 300 km/h sebesség egyáltalán nem érezhető, nem hallható. Olyan, mintha 120-al mennél, csak a táj megy gyorsabban melletted, ezért sokkal jobban kell koncentrálnod a "nézelődéshez"

Láttam kis falvakat egyszerű festetlen kockaházakkal, kihalt emeletes épületeket, gyárakat, utakat háromkerekű motorokkal, rengeteg kukoricaföldet, ismeretlen funkciójú földbe vágott teniszpálya méretű mélyedéseket, embereket ahogy az udvarokon, utcákon ülnek a földön, csapatokba verődött gyerekeket ahogy játszanak a porban.
Nézelődés közben nagyon távolinak éreztem mindent ami itt van. Idegen és magába zárkózó volt ezt a mesterséges táj. Mintha nem akarná, hogy behatoljak és megzavarjam a többezer éves nyugalmát. Ez nem az enyém, az enyémtől függetlenül alakult ki, az enyémtől messze, másképp, más célból, semmi dolgunk nincs egymással. Csak álltam ott és jó volt úgy ahogy volt. Hogy én 300-al elrohanok előttük, ők pedig ott maradnak és élnek tovább, ahogy eddig. 

Nem vagyok egy nagy Kínaszakértő, bevallom őszintén Pekingről csak annyit tudtam, hogy ott rendezték 2008-ban az olimpliát. Például azt sem tudtam, hogy rajtunk kívül mindenki más Beijing-nek hívja. Ezért hát sokáig furcsállottam is miért emlegeti mindenki Beijingi kirándulásnak azt, amit éppen szerveznek nekünk.
És azt sem tudtam, hogy a város lakossága 22 millió fő, több, mint Magyarország teljes lakosságának a kétszerese. Annyit hallottam, hogy sokan vannak, de bele sem gondoltam hogy mennyire. 
Ahogy közeledtünk Pekinghez egyre nagyobb lett a pára, a kijelző pedig egyre alacsonyabb hőfokot mutatott. A reggeli 37 fokból délre 33-ba értünk. Ahogy kiszálltunk a vonatból valóban hűvösebbet éreztünk, de órási páratartalommal.
Ahogy kilépsz az utcára elindul egy kis állandó vízhozamú csermely a tarkódról, végig a gerinced mentén, majd patakká duzzadva diszkréten torkollik bele a nadrágod korcába. Isteni érzés. 
Ennél már csak az a jobb, amikor elkap az idegen szagú hömpölygő tömeg, és húz le magával a mozgólépcsőn, át a csarnokon, présel át ajtónyílásokon, majd kiránt a szabadba. 

Azt a technikát alkalmaztuk Norbival, hogy mindenki kapott egy gyereket és csak azért az egyért vállalt felelősséget. Én az enyémnek megragadtam a kezét szorosan és nem engedtem el addig, ameddig biztonságos helyre nem értünk. Gyakran nem láttam, hogy hol a gyerek, meg ő sem engem, csak éreztük egymás kezét. Elég veszélyes játék ez.

Hatalmas várakozásokkal néztem a kirándulás elé. Mindent amit megnézhetek, megtapasztalhatok, megszagolhatok, megkóstolhatok Kínából izgalommal tölt el. Minden pillanatban azt érzem, hogy ez az egyetlen és utolsó pillanat, amikor ezt megtehetem.
Így kicsit csalódás volt, hogy egy Subway-ben vettük meg az ebédünket, amit  út közben a buszon fogyasztottunk el. Ki is dühöngtem magam miközben idegbetegen válogattam az állott ízű salátákat a szendvicsemből.

Az állatkert volt a második olyan élmény, aminek a megszépüléséhez kell még egy kis idő. Az elején még röhögtünk rajta, hogy szélesebb közlekedőutak vannak hagyva az embereknek, mint egy autópálya, aztán már kevésbé, amikor egyes helyeken ezt meg is töltötték. A körülmények szerencsétlen együttállása folytán éppen ott töltötték meg, ahol volt bármi érdekes. Például állat, fényképeznivaló, megmásznivaló, vásárolnivaló, kipróbálnivaló. Mindehez képzeljünk hozzá 2 álmos és éhes gyereket 2 álmos és feszült felnőttet, 33 fokot, 80% páratartalommal, és a belső kényszert, ami arra motivál, hogy ha már ennyi pénzt kifizettél muszáj jól érezned magad. Ja, és az idegenvezetőt, aki annyira rohan elől, hogy semmi mást nem nézel már, csak a narancssárga csíkokat a pólóján, nehogy elveszítsd. 

A legfőbb látványosság a panda volt. Békésen hátradőlve eszegetett egy bambuszlevelet, miközben tőle 5 méterre egy koszos üvegfal mögül vagy 100 ember összezsúfolódva bámulta. A legtöbb, ami kihozható volt a helyzetből a testi épségünk veszélyeztetése nélkül, hogy magasra emeltem a kamerát, és telibe kaptam, hogy majd legalább otthon megnézhessük. 
A csalódásért kárpótlásul a gyerekek kaptak egy plüsspandát. 

Írhatnám, hogy én még ebben az állatkerti kalandban is találok vicceset, de nem, ebben tényleg nem találtam. El nem tudom képzelni, hogy a kínaiaknak milyen képzeteik lehetnek a szórakozásról, de biztosan nagyon különböznek az enyémtől. 

A szállodába megérkezve először csak néztünk mint a favágó az aranyhalra. Csillogás, villogás, pompa és fényűzés mindenhol. Nem nagyon tudom mi illik ilyen helyen, Norbi valószínűleg jobban tudta volna, de ő szerencsére éppen egy fal mögött a bejelentkezéssel foglalatoskodott. Mi meg bizony körberohangáltunk, körbefényképeztünk, majd a gyerekek "úriember módjára" leheveredtek a hófehér bőrkanapéra. Mentségükre legyen mondva, hogy teljesen szét voltak már csúszva akkorra. 

Az 5 perc pihenő feltöltötte őket, és a szobába érve megint a régiek lettek. 

Még este a medencézés után tettünk egy felesleges, de annál érdekesebb sétát egy kifutópálya méretű sétálóutcában. Éttermet kerestünk, hogy megvacsorázhassunk, de 1,5órát kellett volna várni az asztalra, így visszatértünk a szálloda éttermébe. 

Összegzésképpen nem lett valami pozitív benyomásom Pekingről az első nap után. Felemelő érzés volt, hogy itt lehetek, de reméltem, hogy azért ennél többet tartogat számomra.