Egy Shanghaiba tartó repülőn felébredni elég bizarr élmény. Megérkezel valamilyen szép, biztonságos álomból, ahol minden rendben van, aztán kinyitod a szemed, körülötted többszáz idegen arc, idegen szagok és idegen szavak mindenütt. Ráébredsz, hogy 11 km-re vagy a föld felett, 6000km-re az otthonodtól, hogy a gyerekeid néhány percen belül felkelnek, pisilniük kell, éhesek lesznek, esetleg megijednek, fáj valamijük, de legfőképpen fel akarnak állni és nem tudsz segíteni rajtuk. Az egyetlen személy, akibe most kapaszkodhatnál még alszik, és nem ébresztheted fel, mert tudod, hogy nincs más, aki biztonságba vezethet, csak ő. Ezért neki ki kell aludnia magát.
A negatív érzések hulláma szerencsére hamar megtört, mert Anna széles mosollyal, boldogan kelt, majd felhangzottak Fütike ártatlan szavai, mikor felhúzta a redőnyt az ablakon: "Anya, ez olyan mint a menny " .
Az ehetetlen fehér papírízű és zöld brokkolidarabos massza között elhelyezett kerek sárga valamiből és gyümölcssalátából álló reggeli után eluralkodott rajtam egy olyan mértékű tompa fáradtság, amilyet még nem nagyon éreztem életemben. Félálomban konstatáltam, hogy leszállunk, hogy valószínűleg mégis elérjük a csatlakozást ha minden simán megy és nagyon sietünk.
Norbi ment elől és mindent tudott. Melyik egyenruhás Kínai emberhez kell odamenni, melyik papírt kell elővenni, aztán melyik sorba kell beállni, aztán melyik másik papírt kell elővenni, melyik másik embernek odaadni. Próbáltam minden tőlem telhetőt megtenni, hogy segítsek neki, random kihúzkodtam mindenféle papírokat, mosolyogtam minden egyenruhásra, de aztán Norbi jóindulatúan türelmes nézéséből megéreztem, hogy a legjobban azzal segítek, ha csendben húzom a bőröndömet, megállok, ha megáll, elindulok ha elindul és nem hátráltatom. Aztán egyszer csak azt mondta, hogy kész vagyunk, minden rendben van. Bent vagyunk Kínában.
Innentől csak töredékemlékeim vannak. Már nagyon rosszul voltam a kialvatlanságtól, az idegen ételektől, a felszállásoktól és landolásoktól, az időeltolódástól és a furcsa szagoktól. Van egy emlékem óriási jellegtelen folyosókról hatalmas belmagassággal, ahol csak megyünk, megyünk, megyünk, húzzuk a bőröndöket, mindenhol Kínaiak. Kizárólag Kínaiak. Aztán elérkeztünk egy helyre, ami olyan volt, mint a Keleti pályaudvar, csak minden kiterjedésében kb 10x akkora. Itt kellett megkeresni a kaput, megint csak mentünk, aztán jött egy nő bevezettek minket egy ajtón, ahol kibontatta a bőröndünket, mert fegyvernek nézte a hullámcsatjaimat az átvilágító berendezésen. Aztán megint csak megyünk, és már szállunk is fel egy újabb géppel. Már az övbecsatolásnál elaludtam, és arra ébredtem, hogy megkérnek, hajtsam előre az ülést, mert landolunk.
Wuhanban akkor vasárnap kora délután volt. Kiléptünk a csarnokból, és arconvágott a tűzforró nedves szél. Lopva rápillantottam családunk leggyengébb láncszemének arcára, és a tekintete pontosan azt árulta el, amire számítottam... Erős kétségeim támadtak afelől, hogy egyáltalán ki fogunk-e lépni a légkondis szállodai szobából akár egyszer is.
Egy kis fekete hölgy vitt minket a szállodába egy nagy fekete kocsival. Valami autópályafélén mehettünk, bár ezt nehéz volt megállapítani. Kicsit megzavartak a véletlenszerű helyeken álldogáló autók, a belső sávban 5-tel közlekedő nehéz munkagépek és az út szélén forgalommal szemben közlekedő motorosok.
Az első benyomásom a városról kétségtelenül a káosz volt. Semmi rendszert nem találtam sem a házak elhelyezésében, sem az ide-oda kanyargó utak egymással való kapcsolatában, sem a közlekedésben, semmiben. Az is nagyon furcsa volt, hogy kint az utcán 35 fokos forró szél fújt, a zárt helyeken (kocsi, reptér, szálloda) pedig egy olyan mesterséges klímát hoztak létre, ami köszönőviszonyban sincs ezzel. Kb 21 fok hideg, erős ventilátorokkal.
Bevallom nem tudtam ezt akkor, olyan állapotban befogadni, de nem is nagyon akartam. Csak mentem ahova vezettek és tettem amit mutattak. Ráérek még gondolkodni, megfejteni, értékelni.
A szállodai szoba kellemes meglepetés volt. Gyönyörű, rendezett, nagy, tágas, tiszta, fehér, hűvös. A gyerekek olyan szinten bezsongtak, hogy egyik helységből a másikba rohangáltak, ugráltak az ágyakon, mindent kinyitogattak, kihúzogattak. Norbi megkönnyebbülten mosolygott, engem pedig eltöltött egy mélységes hála, és azt éreztem, hogy minden rendben lesz. Nagyon rendben. 
